Lélekvirágzás

A hölgy hatvanöt év körüli lehetett, molett, kedves mosolyú. Egyszerre értünk a polchoz, én a zoknik között kotorásztam, ő testszínű szilonharisnyát keresett.

– Mind fekete – jegyezte meg halkan, szinte csak maga elé, és szomorúan megcsóválta a fejét.

Önkéntelenül is felfigyeltem a szavaira, s azonnal a dobozok közé nyúltam, hátha a hátsók között mégis csak akad a néninek való. De hiába kutattuk át mindet, nem jártunk sikerrel.

–         Köszönöm a kedvességét – mondta mosolyogva. – Tudja, nekem már nehezemre esik ilyen mélyre hajolni.

Jólesett segíteni. Persze az öröm akkor lett volna teljes, ha előkerül egy doboz testszínű harisnya a feketék közül.

A pénztárnál sorakozva még mindig a néni járt a fejemben, az az őszinte, kicsit talán meglepett, de annál hálásabb tekintet, amivel rám nézett. Gondolataimból egy másik női hang riasztott fel. Egy ötven körüli hölgy szólított meg, aki közvetlenül előttem állt a sorban:

– Látom, csak egy kenyér van a kosarában. Nagyon szívesen magam elé engedem, hogy ne kelljen megvárnia, míg ezt a sok mindent kifizetem – mondta, a saját kosara felé biccentve.

– Köszönöm, nagyon kedves, de csak tessék maradni, ráérek – mosolyogtam vissza.

Más volt aznap az üzlet hangulata. Mintha egy apró angyal szállt volna közénk, s hol az egyikünk, hol a másikunk vállára ereszkedve noszogatott, hogy tegyünk végre valami jót.

Karácsony közeledtével valahogy mindig megenyhül a tél. Olvadni kezd a jég a szívekről, az emberi lélek pedig melegséggel lesz tele, és arra vágyik, hogy adhasson. Kár, hogy csak ilyenkor. Bár ez volna a természetes az év minden napján!

Ezekben a hetekben hamarabb megesik a szívünk a rászorulókon, nagyobb lendülettel adakozunk, segítünk az elesetteken. S bár évi egy-két jó cselekedet még kevés a megváltáshoz, talán némileg könnyíthetünk vele a rossz lelkiismeretünkön, hogy egész évben alig tettünk valami jót. De ne is ezért tegyük! Szeretetből, önzetlenségből, s a vágy hatására, hogy valaki másnak szebb ünnepe legyen, sokkal jobban esik adni.

Hogy átélhesd az önzetlen adományozás örömét, s hogy motiváljak kicsit, javaslom, kattints az alábbi linkre, és nézd meg a videót is.

http://www.ciposdoboz.hu/

Bevallom, én magam is nagy hévvel kutattam a szekrényben a cipősdobozokat, vásároltam a belevalót, és egy pillanatig sem éreztem, hogy cserébe bármiről is le kellene mondanom. A tudat, hogy boldoggá tehetek valakit, sokkal többet adott, mint amennyit én magam adni tudtam. Legszívesebben a fél világot becsomagoltam volna. Hogy legalább aznap este, mikor a doboz célba ér, mindenki boldog lehessen. Egyedül erre képtelen lennék. De, ha adok én, adsz Te, ha adunk mindannyian, talán sikerül megközelíteni ezt a célt.

Segítek, hogy segíthess! S csupán annyit kérek cserébe, hogy élj vele. Természetesen a lehetőségeidhez mérten…

Az íráskényszer az inkább lélekromboló, mintsem lélekvirágzós kamaszkor első éveiben ütötte fel nálam a fejét. Áldás volt ez, vagy inkább átok? Kicsit ez is, az is.

Tizenhárom sem voltam még, amikor írni kezdtem az: Egy hetedik B. osztály története című művemet. Egy vonalas, iskolai füzetben örökítettem meg kis közösségünk mindennapjait, és már akkor sejteni véltem (ami azóta sem bizonyosodott be), hogy én bizony az írásra születtem.

Később próbálkoztam krimivel, a régmúltban játszódó szerelmes regénnyel (ez már valódi könyvre való anyag volt, aminek hamarosan a folytatása is elkészült), belekezdtem a már említett Lélekvirágzás című regényembe, de harminc év kellett ahhoz, hogy végre összehozzak egy irodalmi Nobel-díjra ugyan még nem alkalmas, de talán már kiadható regényt. Egyetlen próbálkozásomat sem bánom, sokat tanultam általuk. Gyakorlat teszi a mestert mint tudjuk, s ha másra nem is, arra tökéletesen megfeleltek, hogy formáljanak, alakítsanak, letisztultabb stílus felé tereljenek.

Az írás nálam, ahogy már mondtam, kényszeres. Néha hosszabb-rövidebb időre tulajdonosa lehetek annak a kiváltságnak, hogy szavak nélkül tengődjem, hogy ihletre várjak, aztán ismét akkora erővel sodor el, hogy képtelen vagyok a valóság talaján maradni. A gép elé kényszerít, nyugtalanná tesz, gondolatok sokaságával üldöz, míg nem engedek neki. S persze, előbb vagy utóbb engedek. Mert az írás alkotás, és létrehozni valami újat, csodálatos érzés. Még akkor is, ha utólag az írásaimat, verseimet olvasva elképzelni sem tudom, honnét indult, ami végül a papírra került. Ami pedig az alkotás után következik, az maga a beteljesülés, a jóleső elégedettség, minden sejtemet érintő nyugalom.

Tizenöt évesen írtam először novellához hasonló próbálkozásokat, verseket évekkel korábban. Furcsa módon a versek később időszakosan születtek. Mostohagyerekként kezeltem őket, úgy éreztem, prózai megnyilvánulásaim, lírában megtestesülő melléktermékei. A felvidéki lapok lektorai, kritikusai, ahol akkoriban megjelent pár munkám, mind a próza felé tereltek mondván, abban némileg tehetségesebbnek látszom. Fiatal voltam és naiv. Hittem nekik.J

Aztán harminc körül úgy alakult az életem, hogy túlcsordultam lelkileg, időm is akadt bőven, és szomjaztam egy kis szellemi megmérettetésre, így elszántan vágtam bele következő regényembe. Eleinte csak önsegítő céllal. Mindig is jót tett, ha kiírtam magamból, ami túl sok helyet foglalt odabent.

Időközben egyre jobban belelendültem az írásba, élvezni kezdtem, a fantáziám is meglódult, az oldalak pedig egyre csak szaporodtak. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy „mesterművem” végéhez értem. Büszke voltam rá. Akkor még biztos voltam benne, hogy valami megismételhetetlenül nagyot alkottam, s hogy ez a kézirat majd meghozza számomra a nagy áttörést.

Pár hónappal később, az élet összehozott valakivel, akinek egy nagyon jó barátja, kellő ismerettel és tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy reálisan értékelni tudja kéziratomat. Izgatottan vártam a véleményét. Hamarosan meg is kaptam. Ez volt az első igazi pofont az élettől, már ami az írást illeti. A bírálat szerint ugyanis irományom csak egy lektűr, azaz szórakoztató irodalom, a legszigorúbb kritikusok  szemében egyszerűen csak ponyva, amihez hasonlót szinte bárki képes összehozni. Kiadhatónak kiadható, de gondolkozzam el, vajon felvállalható-e.

Mondanom sem kell, kiborultam. Pár hétre. Aztán rájöttem, hogy végül is nem az irodalmi Nobel-díjra pályáztam, eddig is tisztában voltam vele, hogy nem kerülök be a halhatatlanok közé. Most így hónapokkal később, egészen más szemmel látom lektűrkémet. Remélhetőleg írok én még ennél jobbat, de kidobni egyszerűen nincsen erőm. Elvégre bármennyire is értéktelen, rengeteg munkám van benne, és mégis csak tőlem, belőlem származik.

Akkoriban biztos voltam benne, hogy soha nem próbálkozom meg a kiadatásával. Mostanában kacérkodom a gondolattal, hogy talán egy találó írói álnév alatt mégis megtehetném. Izgat a gondolata, hogy vajon saját kategóriáján belül megállná-e a helyét.

De valójában mi is a helyzet ezzel a lektűrrel? Tényleg ennyire haszontalan? Szégyenkezni kellene, ha az ember lektűr írására adja a fejét? Felvállalható-e egyáltalán, vagy utána már senki sem venne komolyan, írhatunk akármekkora mesterművet? Ennyire ciki volna a lektűr?

Hiszen néha, egy havas, téli estén a kanapéra kucorodva, vagy nyáron, a tengerparton heverészve, nem is vágyunk másra, csak egy könnyed, szerelmes történetre, amin sírhatunk, nevethetünk.

Természetesen, ha ihletet kívánok meríteni, stílust csiszolni, nem a lektűrhöz nyúlok. Szívesen olvasok szépirodalmi klasszikusokat, csodálkozom rá irigyen remekműveket alkotó írói tehetségekre, s még a kortárs irodalomban is nagy izgalommal és bizalommal merülök el, ha éppen arra alkalmas hangulatban vagyok. Szeretek olyasmit olvasni, amihez még hasonlót sem volnék képes írni.

Ha mégis egy lektűrhöz nyúlok, igyekszem színvonalasat választani, ami stílusával sodor és élénkít, és nem fáraszt agyonhasznált közhelyekkel, szóismétlésekkel, unalmas, semmitmondó párbeszédekkel. Mert egy valóban jó lektűr, mentes ezektől a dolgoktól!

Mondjon bárki bármit, a sok gondolkodásra késztető, nehezen feldolgozható regény közt, időnként tagadhatatlanul jólesik megpihenni egy-egy lektűrnél.

Én személy szerint köszönöm minden „bátor” szerzőnek, aki munkájával ezt lehetővé teszi! J

A hétvégén a fiamról bizony kiderült, hogy nem lesz belőle vérbeli plázakandúr. Na, nem mintha bánnám! J

Miután kicsiny városunkban egy háromévesnek őszi cipőt venni már legalább akkora kihívás, mint a Duna jegén tűsarkúban versenyt futni, nem maradt más választásunk, úgy döntöttünk, átugrunk a határon túlra. Abban bíztunk, hogy egy nagyobb városban talán nagyobb szerencsével járunk. S ha már ott voltunk, gondoltuk tetőtől talpig felöltöztetjük a gyerkőcöt, elvégre itt az ősz, lassan repkedni kezdenek a mínuszok.

Amikor megláttuk a teli parkolót, már tudtuk, ez a nap sem lesz benne életünk top ötös családi vakációjába. Én még abban a másodpercben megfogadtam: plázába szombaton soha többé!

De ha már ott voltunk, belevágtunk. Az első üzletben ráakadtunk egy vagány kabátra, amit persze a meleg, emberekkel zsúfolt boltban kész művészet volt a gyerekre erőltetni. Alig négy másodpercnyi türelmi időt kaptam tőle, hogy eldöntsem, megfelel-e a méret, aztán visítva követelte, hogy szabadítsuk meg tőle. Kosár híján a kezemben a télikabáttal kotorásztam a többi holmi között, farmer, póló és így tovább, vállamon csúszkált a táska, a gyereknek közben pisilni kellett, így negyedórás várakozási időkkel (míg az apjával felkeresték a mellékhelyiséget) kb. egy órát bolyongtam ugyanabban az üzletben. Kárpótolt viszont a sikerélményt, hogy pár szükséges holmit sikerült megkapni ugyanazon a helyen.

Ezután a könyvesbolt következett, ahol a gyermek remekül érezte magát, nekem annál nehezebb volt egyszerre a választékra és az ő igényeire is figyelni. Vettünk pár mesekönyvet, mert igaz, még csak október van, de a karácsony olyan gyorsan itt lesz, hogy észre sem vesszük, és az utolsó pillanatban utálok ajándékok után rohangálni. Szerencsére, vagy fel sem fogta, vagy azonnal el is felejtette, hogy mi minden került a kosárba. Otthon megelégedett egyetlen könyvvel, amit az üzletben ő választott magának. Cipőt persze nem kaptunk. Végül is nem lehetett minden tökéletes.

Közben újabb pisiszünetek, na és mondanom sem kell, dél körül a gyomrunk is egyre vadabbul kezdett követelőzni, úgyhogy beálltunk a kígyózó sorba, hogy vegyünk pár szelet pizzát, aztán kóvályogtunk még vagy húsz percet, mire sikerült kiszúrnunk egy szabad asztalt.

Minden rendben is volt egészen addig, míg egy harmincas nő mellénk nem került két csemetéjével. A kislány, a három- maximum négy év körüli Vivike azonnal lecsapott a fiunkra, a kor szellemének megfelelve az első pillanattól átvette a kezdeményezést. Azonnali fizikai kontaktusba került gyermekemmel, tapogatta, csapkodta a vállát, a fiam pedig, mint akit egy felhergelt medve támadott meg, kétségbeesetten fogta menekülőre. Mellém kucorodva ebédelt tovább, és értetlenül meredt a kislányra, aki mit sem törődve a kezdeti kudarccal, tovább produkálta magát. Bátyja, egy kb. 8év körüli kisfiú, mint egy bölcs bagoly, szemüvegben, időnként komótosan falatozva utasította rendre a hugicát. Ezt látva azonnal konstatáltam magamban, hogy talán mégsem olyan vészes a szülői nevelés, mint amilyennek az első pillanatban látszott. Megnyugvásom sajnos nem tartott tíz percnél tovább, amikor is az eddig intelligensnek és jól neveltnek tűnő gyermek olyan hangerővel engedte útjára a gyomrából visszakívánkozó levegőt, hogy azt valószínűleg még a harmadik asztalnál is hallani lehetett. Mindezt kissé túlterheltnek és kialvatlannak látszó édesanyjuk ciklikusan ismétlődő, ideges sipákolása tette kerekké, ami valahogy így szólt: „Én esküszöm, megőrülök tőletek! Ha nem hagyjátok abba, azonnal indulunk haza!” A családi idillt figyelve (a legnagyobb akarattal sem lehetett volna kimaradni belőle) büszkén simogattam meg egy szem fiam buksiját, nyugtázva, hogy milyen okosan viselkedik más gyerekekhez képest.

Na de, hogy az én boldogságom se legyen felhőtlen, még aznap kiderült, hogy vagy mi is szarvashibákat követünk el a nevelésben, vagy minden gyerekbe belebújik időnként a kisördög, amit aztán se szép szóval, se fenyítéssel, sőt még enyhe fizikai erőszakkal sem lehet kiűzni belőlük.

Hazafelé indulva, már közel a városhatárhoz a gyermek ugyanis bejelentette, hogy neki bizony kakilnia kell. Nem tehettünk mást, visszafordultunk. Újabb kínlódás a parkolóban, majd egy gyors sprint, és már bent is voltunk a női mosdó egyik fülkéjében, ahol a gyermek leszögezte, hogy ő csak pisil. Igyekeztem meggyőzni, hogy legalább próbálkozzon a nagydologgal, de hajthatatlan volt. Hiába érveltem azzal, hogy még egyszer nem fordulunk vissza, és nem lesz hol megállnunk hazafelé. Egyre ellenségesebb hangnemben ismételgette, hogy ő már pedig nem kakil. Ennek ellenére ráültettem a wc-re, amire olyan visítással reagált, mint akinek a bőrét nyúzzák. Érvelhettem nyugodtan, dühösen, felemelve a hangom, semmi sem hatott. Pár perc múlva, attól tartva, hogy ha a gyámügyet nem is, de egy biztonsági embert a nyakunkra küldenek, végül feladtam a harcot. Gondolom a mosdóknál várakozó hölgyek arckifejezést felesleges ecsetelnem, volt ott a szánalomtól a gyermeket gonosz szülőjétől megmenteni vágyó anyai ösztönig minden. Alig vártam, hogy az ajtón kívülre kerüljünk.

Persze a kocsit a labirintussal is felérő parkolóban sehogy sem sikerült megtalálni, így visszasétáltunk a wc-ig, majd az ott várakozást feladva az épület másik végében lévő bejáratig, reménykedve, hogy a férjem majd csak ránk talál.  Egész eddigi életemben nem álltam annyit mozgólépcsőn, mint abban a fél órában, míg a megváltásra vártunk. A gyermek persze élvezte, én meg örültem, hogy sikerül valamivel lekötnöm a figyelmét.

Így zajlott le a mi kis plázakalandunk. Este hatra már otthon is voltunk, ami nem is rossz eredmény, leszámítva, hogy a hazatérést két órával korábbra terveztük. Nem is tudom, vajon miért nem vágyom egyelőre repetára?! J   

Szeptember óta erre a napra vártunk, kínlódva találgattuk, vajon mikor jön el végre?! Napok, hetek, esetleg hónapok kérdése lesz-e a dolog? A reggeli könnyekkel áztatott ébredések, a szívet szaggató, szomorú barnásszürke szempár, a gyerekem összegömbölyödött kis teste, ahogy a Süsüt szorongatva azt suttogja maga elé: „Nincs semmi baj!”… Ugye nem kell magyaráznom?

Hiába tudtam, hogy ez a helyes, itt az idő, hogy a gyerek szocializálódjon az oviban, szüksége van rá, hogy megszokja más apró lények társaságát, önállósuljon kicsit, s megtanulja, hogy létezik élet a szülei és nagyszülei nélkül is, ettől még volt mit feldolgoznom. Bevallom őszintén az első napokban én is a könnyekkel küszködtem, mikor az ölembe kucorodva azt suttogta: „Ugye itt maradsz velem még egy kicsit?”.

Kész rémálom volt minden reggel. Hiába olvastam el, hallgattam meg nem egy szakvéleményt arról, hogy a gyereknek közösségben a helye, s messze nem éli meg a dolgokat annyira nehezen, mint ahogyan az nekünk szülőknek tűnik, ettől még nem tudtam hidegen végignézni, ahogy a gyerekem szorongva, könnyek közt ébred minden reggel, este pedig a meseolvasás után rendszerint az az utolsó kérdése, hogy: „Holnap is kell oviba menni?” Szóval, alig vártuk, hogy végre forduljon a kocka.

Jelentem, tegnap végre megtörtén! Könnyek nélkül indultunk oviba, s délután, amikor érte mentem, fiam üdvözlő szavai hallatán, kis híján hanyatt estem a meglepetéstől: „Anya, várj még egy kicsit, most játszom!” Nem sokon múlt, hogy örömömben még a könnyem is kicsorduljon, meghatottan figyeltem őt az ajtóból, ahogy épít és autót tologat. Többnyire még egyedül játszik, óvatosan közelít a többi gyerekhez, viszont fültanúja lehettem, hogy végre kommunikál.

Beilleszkedés ide vagy oda, kezdeti lelkesedésemet igyekeztem kordában tartani, elvégre ez még csupán egyetlen nap, talán csak a csillagállásnak köszönhető a pozitív változás, jobb kivárni a dolog végét…

Hála az égnek ma reggel is elmaradtak a könnyek, igaz a biztonság kedvéért azért feltette a minden induláskor elhangzó kérdést: „Anya, ugye majd jössz értem?”

Hatalmas kaland az oviba vezető út, pláne az ilyen napokon, mint ez a mai, zuhogó esőben, tócsákat kerülgetve. Mint egy pöttöm kis manó, színes esőkabátba bugyolálva baktatott mellettem, és bölcsen megállapította: „Tegnap este csak csöpögött, ma már szakad.” Majd pár méter után megkérdezte: „Tudod mi van a fenyőfán?”

Mi van a fenyőfán kicsim? – kérdeztem vissza. „Esőcsepp” világosított fel, s ettől a bölcs megállapítástól, ha az ég nem is, az ő kis arca felragyogott, az enyémre pedig egy hatalmas mosoly került. „A medve is a barlangban van” – folytatta komoly tekintettel. „Ő sem szereti az esőt”.

Huncutkodva vetkőzött, a Süsüt lóbálva, magabiztosan sétált végig a folyosón, és minden gond nélkül lépett az osztályterembe. Még csak hátra sem fordult. Én pedig kíváncsian várom a délutánt. Vajon ma is az ajtóban ácsoroghatok, míg befejezi a játékot, vagy mint régen, elém szalad? Bárhogy is legyen, a lényeg, hogy kezdi megszeretni az ovit, s nem tagadom, ez számomra hatalmas megkönnyebbülést jelent. Hiszen a szomorú, könnyáztatta tekinteténél nincs is szívfacsaróbb dolog ezen a világon. 

Az elmúlt napok izgalommal töltötték meg kis családunk életét. A minden ősszel megrendezésre kerülő, pár napig tartó vásár idén ünnepelte harmincadik szülinapját, s ez alkalomból a szervezők igyekeztek különlegessé és emlékezetessé tenni.

Bár a történet már szerdán elkezdődött, számunka a csütörtök volt a felfedezés napja. Vacsora után kézen fogtuk hároméves csemeténket és útra keltünk, hogy meghallgassuk Zsédát. A gyermek lelkesen lépegetett mellettünk, aztán az első körhintát megpillantva rájött, hogy Zsédánál sokkal izgalmasabb dolgok is várhatnak rá az este folyamán. Elbűvölték a villogó, ragyogó csodák, igaz, a hangos, minden egyéb zajt elnyomó zene már kevésbé nyerte el a tetszését. Talán pont ezért, egy kör vonatozás után sikerült rábeszélni, hogy keressük meg a színpadot. Miután megígértük, hogy majd másnap visszatérünk a hintákhoz, és megkapja a vásárfiát is, bólogatva beleegyezett.

Negyedóra várakozás után a telihold lágyan ölelő fényében a gyermek úgy döntött, őt Zséda végérvényesen hidegen hagyja, haza szeretne menni. Próbáltuk meggyőzni, hogy legalább az első pár számot várja meg, mindhiába. Végül családunk egyik tagja feláldozta magát és hazaballagott a poronttyal. Mi maradtunk. Még fél órát várakoztunk mire Zséda a színpadra került, amit egy szál magában valahogy sehogy sem sikerült betöltenie. Elkelt volna pár táncos, ha már a zenekar otthon is maradt…    

Másnap délután ismét útra keltünk, ezúttal már az árusok standjait is sikerült megközelítenünk. Gyermekünk egészen addig engedélyezte a nézelődést, míg kb. a tízedik árusnál ki nem választotta a vásárfiát: egy színes, sokdarabos fa vonatot. Ettől kezdve csakis egy dolog jöhetett szóba: természetesen a körhinták. J Vezetett vonatot, láthattuk egy zöld kisautó sofőrjeként, de a legnagyobb élményt végül mégis gyermekkorom búcsús időszakait idéző, magasba emelkedő, háromfejű sárkányai jelentették a számára. „Anya abba a sárkányba üljünk bele!” – kérte csillogó szemmel, és anya hogy is mondhatott volna nemet! Bizalmatlanul méregettem a ténylegesen is legalább húszévesnek kinéző tákolmányt, de nem volt mese, a gyerek sárkányra vágyott, hát bele kellett ülnünk! A hároméves akár egy hős, délcegen ült mellettem, s ugye mondanom sem kell, hogy kettőnk közül nem ő volt az, aki alig várta, hogy a csodás utazásnak mihamarabb vége legyen. A kilátás ugyan lenyűgöző volt odafentről, én mégis sokkal nagyobb mosollyal szálltam ki a sárga színű sárkányból, mint amivel öt perccel előtte beleültem. Megkönnyebbült sóhaj, s már mentem volna is tovább, mikor a fiam lelkendezve megszólalt mellettem: „Anya, a lilába is üljünk bele!” Könyörgő tekintettel néztem a férjemre, de ő csak megrázta a fejét, s inkább magára vállalta a dolog anyagi támogatását, mintsem a kivitelezését. Egyszer élünk, legyen meg a gyermek öröme, egyeztem bele, és ismét végigcsináltam az odafentről kész hőstettnek tűnő akciót. A végére még a kedvem is megjött, kicsit magával ragadott a nosztalgia, fiam ragyogó arcát látva pedig kétségem nem maradt, hogy ezért a mosolyért akárhányszor hajlandó lennék megismételni a dolgot. J

A sárkánynál csak a sült kolbászért lelkesedett aznap este jobban, olyan élvezettel tömte magába az ételt (már otthon a vacsoraasztalnál), mint más gyerek a csokis-lekváros palacsintát. Én pedig aggódva próbáltam visszafogni, nehogy a végén rosszul legyen.

Szombat délelőtt a fiúk ismét célba vették a körhintákat, míg én a lakást vikszoltam. Ezúttal nem csak sárkány, de egy aranyszínű hattyú is a magasba emelte egy szem csemetémet, és apa sem maradt élmények nélkül. A pozitív kezdet tehát adott volt. Az estét nagy izgalommal vártuk mindannyian, itt a vissza nem térő alkalom, Ákos szinte házhoz jön! A gyermek lelkesen kérdezgette, hogy Ákos bácsi ugye elénekli a kisasztal és a nagyasztalt („az egyik vígasztal, a másik marasztal” fordítása gyermekünk értelmezése szerint. Részlet Ákos Szindbád dala c. szerzeményéből). Tudvalevő, hogy családunk nagy része Ákos rajongó, számunkra ez a koncert idén már a harmadik volt a mosonmagyaróvári és pápai turnéállomás után. Gyermekünk a beavatásra készült, bár anno Győrött egy koncertet már végighallgatott a pocakomban.

A szervezés nem kis odafigyelést igényelt. Végül úgy döntöttünk, a csemetét a nagyszülőkre bízzuk. Biztonságos megoldásnak tűnt ez arra az esetre, ha Zséda után Ákos sem nyerné el a tetszését. Így lelkes szüleinek semmiképp sem kell otthagyni a koncertet.

Mint később kiderült, a kisasztalt és nagyasztalt a háromfejű sárkányban ülve hallgatta végig. Ákos ide vagy oda, nála a sárkányok vitték el a pálmát. S bár Ákos dalait minden gond nélkül felismeri a rádióban, úgy tűnik, a három év alatt még nem érett igazi rajongóvá. Sebaj, kamaszkoráig még van idő bőven, csak Ákosunk bírja addig szusszal! J

A koncertet zuhogó esőben, kapucnival a fejünkön csápoltuk végig, sajnos szombatra elfogytak a csillagfényes, teliholdas éjszakák. A képanyagot nézegetve most az egyszer abban reménykedtem, hogy koboldra emlékeztető ábrázatomat nem örökítették meg az utókor számára, s, hogy a múlt heti náthám után az elázás ellenére megúszom a torokgyulladást. Egyik reményem sem vált valóra. Bár a képeken szerencsére csak saját magam számára vagyok felismerhető, a torkom vasárnap estére úgy bedagadt, hogy nyelni is alig bírok.

Kinek – kinek szerencséje szerint jutott ki a vásárfiából. A gyermeknek favonat és háromfejű sárkány, nekem esőáztatta Ákos-élmény és torokgyulladás. S bár Ákosunk egy év múlva valószínűleg kihagyja a 31. vásárt, a sárkányok remélhetőleg jövőre is mosolyt csalnak a fiunk arcára. Vásárfiának pedig számomra ez is tökéletesen megteszi. J

Az álom határán a világ furcsa gomolyaggá változik. Valóság és ábránd, vágyak és félelmek, megtörtént dolgok és a reményteljes jövő, minden ott van összegabalyodva egyetlen, végtelennek tűnő képsorban. Mintha lassú, apró léptekkel indulnál, aztán mégis hirtelen, felfoghatatlanul sebes iramban lendülsz tovább. Megmagyarázhatatlan sorrendben kerülsz egyik helyről a másikra. Eleinte a képek, melyek nyugtalanná tesznek, még elég rémületet keltenek benned ahhoz, hogy visszarántsanak a valóságba. Egy pillanatra talán még a szemedet is kinyitod, aztán hanyatlasz vissza, az álmok kiszámíthatatlan, mágikus világába.

Néha az álmok menedéket nyújtanak. Elrejtenek a valóság fojtogató kínjai elől. Hagyják, hogy megpihenj, oltalmaznak és levegőhöz juttatnak. Ha a valóság túl drámai, túl kemény, túlságosan elviselhetetlen, a legjobb menekülés, ha álomba ringatod magad és néhány órára „elfelejted”, valójában mi elől is menekültél.

Akit viszont rendszeresen rémálmok gyötörnek, bármit megadna azért, ha napokig képes volna éber maradni anélkül, hogy egy percre is lehunyná a szemét. Számára az álom sokkal inkább csapda, mintsem védelmező menedék.

Ma éjszaka, mikor hatalmas-kövéren világít a telihold, sokak álma válik nyugtalanná. Egyesek majd végigszeretkezik az éjszakát, mások álmatlanul kószálnak a lakásban, lesz, aki a tv-t kapcsolgatva próbál elálmosodni, páran könyvet vesznek a kezükbe, egy-két ember talán bekapcsolja a rádiót… Persze telihold ide vagy oda, bizonyára akad majd, aki ugyanolyan nyugodtan alussza végig az éjszakát, mint bármelyik másik éjjelen.

Neked talán csak az álmaid lesznek különlegesebbek a szokottnál. Talán pont ma küld a tudatalattid megoldást egy problémára, amivel már nagyon régen küszködsz.

Ha mégsem jönne álom a szemedre, javaslom, könyökölj az ablakba és csodáld meg a teliholdat. Tagadhatatlanul gyönyörű, ahogy a csillagok apró fényeit elnyomva, ragyogón uralja az éjszakai égboltot…  

Időnként az élet produkál váratlan dolgokat. Egy pillanat elég, hogy kilátástalanná váljon a sorsunk, hogy úgy érezzük, képtelenek leszünk valaha is felállni egy ekkora pofon után.

Problémamentesnek látszó kapcsolatainkban hirtelen, mindenféle előzetes, szokatlan megnyilvánulás nélkül szakít velünk a párunk, vagy az előző nap még elégedettnek tűnő főnök délelőtt tizenegykor az irodájába hívat, és megköszönve eddigi munkánkat, bejelenti, hogy többé nincs ránk szüksége. A legtöbb esetben mi nők megérezzük a közelgő sötét felhőket, nyugtalanná, kedvetlenné válunk, de előfordul, hogy a negatív dolgok éberségünket altatva, derült égből csapnak le ránk.

A vacsorához készülődve, jókedvűen terítve az asztalt, izgatottan várva a kedvest eszünkbe sem jut, hogy fél órával később a kanapéra száműzve azon kell majd gondolkodnunk, hová költözhetnénk a lehető legrövidebb idő alatt, megalázva, semmibe véve, gyűlölködő pillantások kereszttüzében. Pedig a férfi van, hogy irgalmatlan.

– Visszaülnél? Beszélni szeretnék veled – kéri, s mikor a nő kedvesen mosolyogva, a konyharuhával az ölében kérdően a szemébe néz, így folytatja: – Mennyi idő alatt vagy képes kiköltözni a lakásomból?

– Hogy érted ezt? – nyögi falfehér arccal, gombóccal a torkában a nő, de a férfi azonnal rárivall:

– Ne kérdezz vissza, a kérdésemre válaszolj!

– Neked meg mi bajod van? – kerekedik el a nő szeme, s a férfi egyre lekezelőbb, egyre erélyesebb reakciójára ijedten rezzen össze.

– Azt kérdeztem, mennyi idő kell?

– Gondolom pár nap – nyögi még mindig értetlenül a nő.

– Rendben – válaszol a férfi, s az öngyújtóval és a cigarettával a kezében a balkonajtó felé veszi az irányt.

A nő utánanyúl, megérinti a vállát. A férfi indulattal fordul hátra és ráripakodik:

– Vedd le rólam a kezed! És ugye mondanom sem kell, hogy ma estétől a kanapén alszol?

A nő döbbenten bámul utána. Csak egy rossz vicc – győzködi magát.  – Mindjárt visszafordul és jót nevet rajtam, hogy ilyen könnyedén át tudott verni.

Aztán harmadnap már a szülei házában ébred. Az okokat pedig továbbra is homály fedi. A pár napja még sziklaszilárd kapcsolat egy pillanat alatt hullott darabokra. Nem érti mért nem érezte meg, hogy valami megváltozott. Hogy valami nagyon nincs rendjén. Talán mert ezúttal valóban nem voltak jelek.

Nagyjából egy év alatt teszi túl magát a történteken, de bízni legközelebb már csak erőfeszítések árán képes. Másfél év múlva egy másik férfi oldalán kezd új életet. Megfogadja, ezúttal jobban figyel a jelekre. Aztán egy napon megjelenik az ex. Hatalmas rózsacsokorral állít be és könyörög az újrakezdésért. Könnyekkel tarkított szánom-bánom, „képtelen vagyok nélküled élni”, s hasonló közhelyek röppennek a tavaszi napsütésben, s a nő, ha meg nem is inog, egy pillanatra elgondolkodik. Majd a férfi váratlanul magához öleli. A nőn pedig vágy és vonzalom helyett, hirtelen undorral telített rémület lesz úrrá. Idegesen löki el magától a férfit. Semmi kétség, a régi érzések örökre meghaltak.

Hasonló értetlenséggel állunk a dolgok előtt akkor is, mikor egy borongós, őszi napon, minden előzmény, figyelmeztetés, elégedetlenkedés nélkül, a főnökünk az irodájába hívat, hellyel kínál, majd gondterhelt arccal bejelenti, hogy bár nehéz szívvel, de kénytelen megválni tőlünk, mivel bizony válság van, s a cég már nem bír el ennyi alkalmazottat. Üresség és teljes megdöbbenés lesz úrrá az emberen, s a döbbenet hatására sem gondolkodni sem reagálni nem képes a kellő módon. Csak később a cuccait pakolva, vagy már hazafelé a kocsiban, esetleg a kanapén üldögélve, a férjét várva kezdenek összeállni a fejében a dolgok. Csak ekkor érti meg az előző napok furcsa történéseit, s azt a szokatlanul kellemetlen érzést, amivel aznap reggel kelt ki az ágyból. Persze az is lehet, hogy utólag tűnik minden sötétebbnek a kelleténél, s a jeleket csak bebeszéli magának. Mert jelek nélkül még megalázóbbnak érzi, hogy milyen könnyedén bántak el vele. Hogy mindvégig gyanútlan maradt.

Az éremnek viszont mindig két oldala van. Most nézzük a másikatJ

A derült égből villámcsapásként ránk szakadt dolgok a legjobb eszközei egyéniségünk formálásának. Minél váratlanabb és nagyobb egy csapás, annál többet tanulhatunk belőle, annál inkább megedződünk általa. Van, hogy a sors próbál egy helyesebb útra terelni ilyen kegyetlen módon, rákényszerítve, hogy meglépjünk egy olyan lépést, ami a javunkra válhat, ami jobb dolgokhoz vezet. Mért ne találhatnánk a régi helyett, egy jobban fizető, számunkra sokkal jólesőbb munkát, mért ne ismerhetnénk meg a szakítás után egy hozzánk sokkal jobban illő embert? Néha, mikor egyedül képtelenek vagyunk meghozni egy döntést, amit már régen fontolgatunk, vagy amikor lehorgonyoznánk egy ember mellett, akivel bár jól érezzük magunkat, fejlődni mellette már képtelenek lennénk, az élet igaz, kegyetlennek tűnő módszerekkel, de a helyére teszi a dolgokat. Utólag sokszor egészen más megvilágításban látjuk a dolgokat, és nem egy alkalommal mondjuk ki a csapás idején még elképzelhetetlennek tűnő mondatot: „De jó, hogy így történt, sokkal jobb irányt vett ezáltal az életem.”

Ha összedőlni készül a világ, gondoljunk a már közhelynek számító kijelentésre: Amikor bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy új. A mai nappal számomra is bezárult egy. S most kíváncsian tekintek körbe: vajon melyik az a másik, amelyik résnyire már nyitva van? 

Ugye azzal senkinek sem mondok újat (főleg kedves nőtársaimnak nem), hogy a női barátság olya törékeny, akár a porcelán?! Sajnos mi nők hajlamosak vagyunk mindent előtérbe helyezni, s a barátnős összeröffenésekre tényleg már csak akkor szánni időt, ha vészhelyzet van. Vagy a saját, vagy a barátnőnk részéről. Míg a férfiak egy nő kedvéért csak ritka esetben hajlandóak lemondani a közös sörözésről, sporttal telített baráti találkozókról, addig mi nők bármiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha eget rengető szerelembe esünk egy pasival. S míg az imádott hím rózsaszín ködfellegünk védelmében maga a tökély, még legjobb barátnőnktől sem vagyunk hajlandóak őt illető negatív kritikát nem hogy megfontolni, de még meghallani sem.

Ennek az áldatlan állapotnak lettem szenvedő alanya körülbelül egy héttel ezelőtt. Szerelmes barátnőm már hosszú hónapok óta hol a föld felett repked, hol nagyon hirtelen és nagyon durván zuhan félelmetesen mélyre, s mindeközben elvárja figyelő tekintetem, segítő kezem, okos tanácsaimat. Sokáig nagyon lelkes voltam. Bár barátnőm kapcsolata messze nem felhőtlen és buktatóktól mentes, segítettem férfilelket megfejteni, intim problémákat megoldani, „szerinted ezt még elnézzem neki, vagy háborodjak fel”- dolgokat eldönteni. Békítettem, ha feleslegesen háborgott, józanítottam, ha őrültségekre vetemedett volna ok nélkül és figyelmeztettem, ha ingoványos talajon járt. Váltig állítottam, hogy, ha valóban ennyire odavannak egymásért, érdemes küzdeni és kitartani. Így ment ez egészen a múlt hét keddig, amikor is mailben ecsetelte a csodásra sikeredett hétvégét, s beszámolva egy hatalmas őrültségről, amit mámorban úszva követett el – s aminek olvasása közben egyszerre kapkodtam levegő, mobil és saját higgadtságom megőrzésének eszköze után -, feltette a mindent eldöntő kérdést: „Most mondd meg, hülye vagyok én, hogy ilyesmit művelek?!” Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez bizony nem egy költői kérdés volt a részéről. Pár mély lélegzetvétel után a mobilt ugyan visszaraktam a polcra, de mivel órák múlva sem sikerült teljesen nyugodt állapotba kerülnöm, a mail, amiben válaszomat küldtem, kissé nyersre és bántóra sikeredett. Őszintén szólva szerettem volna ordítva, megrázva, vadul érvelve észhez téríteni, így valószínűleg (csak) dühödt mailemmel mindketten jobban jártunk. Még akkor is, ha nem ez volt a leghumánusabb megoldás.

Mentségemre legyen mondva, hogy a féltés vezérelte mind a tíz szapora ujjam miközben soraimat pötyögtem, nem az volt a szándékom, hogy tizenhárom évnyi barátságot egy csapásra darabokra törjek.

A válasz hamar érkezett és még jobban felháborított. Rá kellett döbbennem, hogy értelmes és intelligens barátnőm egy szót sem fogott fel a levelemből. Ettől persze még magasabbra szökött a vérnyomásom. Azonnal rendre is utasítottam egy következő mailben, hogy tüstént olvassa el újra okfejtésemet, mielőtt még teljesen tönkrevágná a jövőjét.

Ugye kitaláljátok mi következett?! Egy hét síri csönd. Lelkiismeret-furdalástól telítve vánszorogtak a napok, többször nyúltam a mobil után, de végül mindig meggondoltam magam. Úgy éreztem, nem kuncsoroghatok a bocsánatáért, mert az olyan volna, mintha visszavonnám az állásfoglalásomat az üggyel kapcsolatban. De azt sem hagyhatom, hogy tönkremenjen a barátságunk. Egy hét várakozás után végül írtam neki pár sort érdeklődve, mit gondol, meddig tart még a mosolyszünet. Válaszában megírta, hogy mivel ő kért tanácsot, ezért nem sértődött meg nagyon, csak egy egészen kicsit. Ezután hosszan és lelkesen ecsetelte a hét történéseit, a béke tehát ismét szent és sérthetetlen. Sajnos valószínűleg csak addig, míg pasi és párkapcsolat ismét szóba nem kerül. Ezért még aznap este fogadalmat tettem, hogy tanácsot szerelmi ügyben többé nem adok. Na jó, ha panaszosan szipogva könyörög, akkor talán! De csak nagyon diplomatikusan.

A tanulságot mindenesetre levontam. Így hangzik: soha ne mondd a legjobb barátnőd szemébe, hogy nagyon hülye, még akkor se, ha minden kétséget kizárólag pillanatnyilag épp ez a helyzet. Nem számít az sem, hogy ő kérte ki a véleményedet a dolgot illetően! Próbáld őt óvatosan jó irányba terelni, s ha nem megy, törődj bele, hogy sokkal többre mész azzal, ha a későbbiekben kínálod baráti válladat remegő, tanácstalan kis testének, mintha szerelmes, őrültségekre hajlamos lényét próbálod erélyesen észhez téríteni! Igen, tudom: nehéz végignézni, hogy egy számunkra fontos ember ügyesen tönkrevágja az élettét, de ne feledd, mindenkinek el kell követnie a saját hibáit! Hadd tanuljon belőlük! S bár végül bebizonyosodott az igazad, hidd el, ezt sem tanácsos az orra alá dörgölni! J

Évekkel ezelőtt, még az egyetem lélekvirágzós korszakában úgy döntöttem, itt az ideje, hogy belevágjak végre, és megírjam életem első, igazi, használható, kiadható regényét.

Sok barátság született akkoriban, csodálatos embereket sodort az utamba az élet, s bár nem volt teljesen zökkenőmentes ez az öt év, szívesen gondolok rájuk vissza, mert olyan dolgokkal, élményekkel és emlékekkel gazdagodtam, melyek nélkül most egészen más ember volnék.

Különc egyetemista voltam. Alkohol, fű és cigi nélkül „buliztam” végig az öt évet. Olyan „igazi” buliba pár alkalomnál többször nem tévedtem, élettapasztalatnak az is bőven elég volt. Undorított az ismerősök alkoholmámoros, zavart tekintete, émelyítő lehelete, a sötét, ablaktalan helyiség nyomasztó hangulata, az ollóval vágható, sűrű cigarettafüst. A mai napig kísért egy nehezen feledhető emlék, amikor egy tökrészeg csoporttársnőmet (aki éltanuló és javíthatatlan jó kislány hírében állt), az asztalunk alatt, vészes testközelségben, szinte már a lábszáramhoz dörgölőzve tette kis híján a magáévá egy szintén részeg, velünk egykorú egyetemista srác.

A számomra fontos emberekkel nem a mámoros, később már csak homályosan derengő éjszakák, fejfájós, macskajajos reggelek emlékei kötöttek össze, sokkal inkább a világmegváltó, hajnalokba nyúló beszélgetések.

Egy négyszobás, kicsit omladozó, de annál barátságosabb családi házat béreltünk közösen, néhány kilométerre az egyetemi várostól. Megvolt mindenünk, ami kellett: füves udvar – ahol télen hócsatáztunk, nyáron kockás pokrócokra hasalva, fűszálat rágcsálva olvastunk, esetleg tanultunk -, egy kert szilva és cseresznyefával, és egy vészesen szaporodó macskacsalád, élén a Léda nevű, gyönyörű, ordas cicamamával. Azelőtt és azóta sem ettem még olyan isteni krumplis kenyeret, amit a falu apró boltjában lehetett kapni. Az emberek barátságosak voltak, a közlekedés könnyen megoldható, így mikor késő délután az előadások, a sétálóutcai lődörgések, a folyóparti séták után megérkeztünk „haza”, valahogy már nem hiányoztak a város éjszakai fényei. Összegyűltünk a hatalmas konyhában, együtt főztük meg a vacsorát, majd gyertyafénynél, hülyéskedve faltuk az almás csirkét főtt krumplival, aztán hajnalig beszélgettünk. A tulaj, akitől teljes szabadságot kaptunk – mindenféle felügyelet nélkül bízta ránk a házát -, ha tehette, időnként csatlakozott, s lelkesen kínálgatta a borát, amit ő maga készített a hegyoldalon sorakozó szőlőtőkék terméséből. Lelkendezve ecsetelte, hogy beköltözésünk óta egészen megváltozott a ház hangulata, annyi pozitív energiával töltöttük tele, hogy öröm benne tartózkodni.

Szerettem azokat az éveket, s ahogy fogytak a hónapok, egyre jobban sajnáltam, hogy megint lezárul az életemnek egy korszaka. Persze fogadkoztunk, hogy majd tartjuk a kapcsolatot, de valahol legbelül mindannyian tudtuk, hogy a jövő más-más irányba sodor majd bennünket. Az esküvőnk, a babalátogató után szépen lassan elmaradoztak a régi barátok, ma pedig már szinte alig tartjuk a kapcsolatot. Már csak a közösségi oldalakról értesülök róla, hogy kinek hogy alakult az élete.

Azt mondják, az emberi kapcsolatok addig tartanak, míg feladatuk van, míg dolgunk van egymással. Talán igaz. De ebben az esetben úgy gondolom, nem a feladataink fogytak el, csak az életünk kezdett egészen más dolgokról szólni, más emberek lettek fontosak a számunkra, s ahogy mondani szokás, nem maradt időnk egymásra. Felelőtlenül és könnyedén engedtük el egymást.

A lakásunk felújításakor, a festékes dobozok, leterített kartonpapírok és maszatos ajtófélfák sűrűjében, a férjem és én nagy terveket szőttünk. Baráti vacsorákat terveztünk, ahol majd felidézhetjük az egyetemi évek hangulatát, bolondos dolgait. A lakás lassan elkészült, idén a konyhát, a folyosót és a mellékhelyiségeket már újra kellett festeni, mert az öt év kegyetlenül rajta hagyta a lenyomatát. Viszont a mai napig nem jött össze egyetlen baráti vacsora sem. Szétszéledtünk, az ország külön pontjain, vagy külföldön horgonyoztunk le, mindenki elfoglalt, rohan, egy perce sincs, képtelenség összehozni egy olyan estét, ahol teljes létszámba üljük körbe az asztalt. S mivel gondolatokat, érzéseket már régen nem osztunk meg egymással, csak remélni tudom, hogy időnként, ha a gyerekkel legózva, a tűzhely fölé hajolva, vagy az ablakban állva elragadja őket a nosztalgia, nekik is hiányoznak azok az esték.

A regénynek, amit legszebb emberi kapcsolataimról készültem megírni, és melynek a „Lélekvirágzás” címet szántam, nagy lendülettel vágtam neki az államvizsga után. Soha nem fejeztem be. Csupán ötven oldalig jutottam.

Ritkán olvasok bele, mert elszomorítnak az emlékek. Mindig is nehezemre esett elengedni számomra fontos embereket, egész életemben rosszul tűrtem a változásokat. Ha az élet úgy hozza, hogy egyszer még sikerül közös asztalhoz ültetnem a kis csapatot, ígérem a regényem végére is pont kerül.

Addig viszont, hogy a könyvnek szánt cím mégse vesszen kárba, kölcsönveszem a blogom számára. A nagy barátságok, a csodaszép egyetemi évek és közös fiatalságunk emlékére.

Tegnap végre döntésre jutottam: itt, a nlcafe oldalán, hirtelen elhatározásból ugyan, de belevágok a blogírásba. Ezzel együtt azonnal szemben találtam magam az első akadállyal, ami így szólt: „válassz kategóriát!” Igaz, mindössze két kategória jöhetett számításba: az „irodalom” és a „személyes”, mégsem volt könnyű választanom. Bár megrögzött rajongója vagyok az irodalomnak – mint olvasóként, mint próbálkozó tollforgatóként -, abban biztos voltam, hogy nem szándékozom a verseimmel, novelláimmal, regénypróbálkozásaimmal teletűzdelt blogot indítani. Na, jó, teljesen azért nem zárnám ki, hogy elvétve kísértésbe esem. J Az irodalom, mint téma, feltehetően szinte minden alkalommal átitatja majd a soraimat, hiszen az életem szerves részét képezi. Ezt szem előtt tartva döntöttem végül a CAFÉ LATTE mellett. Könnyed, krémes és sokszínű, amilyennek a saját blogomat is képzelem. Komolyabb személyeskedésbe nem szívesen merülnék, így az erőteljesen élénkítő, s a szívet alaposan megdolgoztató REGGELI KÁVÉ végül alul maradt a versengésben.

Bizonyára megértéssel fogadod majd, hogy nem fárasztalak kapkodva elfogyasztott ebédek milyenségével és mennyiségével, s hogy azt sem osztom meg veled, mit főztem ugyanaznap vacsorára. Feleslegesnek érzem leírni mennyit fizettem éppen a boltban, vagy, hogy kiment-e az olajfolt a férjem ingéből. Remélem, nem neheztelsz majd érte, ha nem olvashatsz arról, hány kirakatot bámultam meg egy délutáni sétám alkalmával, s, hogy éreztem-e ellenállhatatlan kísértést, hogy megvegyek egy cipőt. Mivel nem gondolom különösebben fontos eseménynek, ha letörik a cipőm sarka, vagy, ha egy bunkó sofőr nyakig fröcsköl az újságárus előtt, a blogomból valószínűleg ez is kimarad. Garantáltan alig nyavalygok majd csip-csup dolgokon, s életem legnehezebb helyzeteit is humorral átitatva osztom meg Veled. Van Neked problémád bőven, miért fárasztanálak még a sajátjaimmal is?!

Szívből remélem, hogy megajándékozhatlak pár kedves és megdöbbentő gondolattal, s bár nem törött cipősarkak, olajfoltok és a kalóriák kínos számolgatásán keresztül, de ígérem, hagyni fogom, hogy megismerj.

Nem akarok okvetlenül a legjobb barátod lenni, esetleg valaki, akivel kibeszélhetsz pár bugyuta celebet. Nem készülök jó tanácsokat osztogatni, mélyenszántó filozofikus gondolatokkal, hatalmas bölcsességekkel teletömni a fejed. Egyetlen célom van csupán: ha betérsz hozzám, szeretném, ha jól éreznéd magad! S, ha már megtiszteltél figyelmeddel, örülnék, ha szebbé tehetném egy kissé a napodat. Elvégre pár percnyi lélekvirágzás mindenkinek jár! J

Bevallom, nem először fordult meg a fejemben, hogy nekiállok blogot írni. Kamaszkorom legelején én is, mint minden álmodozó, nagy szerelmeket és szép jövőt remélő tini, teleírtam pár vonalas füzetet hétköznapjaim fontosnak hitt történéseivel. Félelmeimmel, vágyaimmal, legmerészebb álmaimmal töltöttem meg a sorokat, s bár számomra is hihetetlen, de akkoriban még egyáltalán nem vágytam publicitásra. Akkori naplóim a fiókomnak íródtak, évekig gondosan lapultak lányszobám faláról lemaradt poszterek, bélyeg- és szalvétagyűjtemények, gyerekes verspróbálkozások, szóval megannyi kacat alatt. Egyedül legjobb barátnőmnek olvastam fel belőlük időnként, nagy sóhajokkal nosztalgiázva a régmúlt idők felett.

Azokban az években az Internetnek mifelénk még nyoma sem volt. Mire megjelent, majd szépen lassan életem természetes, szinte már nélkülözhetetlen részévé vált, valahogy kinőttem a naplóírásból. Húszas éveim alatt ugyan megkísértett párszor a gondolat, mert valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy akiben tizenéves kora óta egyre kontrolálhatatlanabbul hatalmasodott el az íráskényszer, kihagy egy ilyen lehetőséget. Ismert és ismeretlen szerzők blogjaiból szemezgetve végül beláttam, hogy az elektronikus naplóírás bizony nem csak a szépreményű kamaszok kiváltsága.

Mindeközben jócskán átértékelődtek bennem a világ dolgai. Most, harmincegy évesen már egészen más érzések, hangulatok, másfajta kapcsolatok kerülnek előtérbe s válnak egyre fontosabbá a számomra. Ezeket szeretném szépen lassan megosztani Veled. Harmincas énem szemszögéből, de annak az álmodozó, vézna kamaszlánynak a múlni nem akaró reményeivel, aki annyi hosszú éven át kergette nagyratörő álmait, és soha, semmilyen helyzetben nem adta fel…