Lélekvirágzás

Évekkel ezelőtt, még az egyetem lélekvirágzós korszakában úgy döntöttem, itt az ideje, hogy belevágjak végre, és megírjam életem első, igazi, használható, kiadható regényét.

Sok barátság született akkoriban, csodálatos embereket sodort az utamba az élet, s bár nem volt teljesen zökkenőmentes ez az öt év, szívesen gondolok rájuk vissza, mert olyan dolgokkal, élményekkel és emlékekkel gazdagodtam, melyek nélkül most egészen más ember volnék.

Különc egyetemista voltam. Alkohol, fű és cigi nélkül „buliztam” végig az öt évet. Olyan „igazi” buliba pár alkalomnál többször nem tévedtem, élettapasztalatnak az is bőven elég volt. Undorított az ismerősök alkoholmámoros, zavart tekintete, émelyítő lehelete, a sötét, ablaktalan helyiség nyomasztó hangulata, az ollóval vágható, sűrű cigarettafüst. A mai napig kísért egy nehezen feledhető emlék, amikor egy tökrészeg csoporttársnőmet (aki éltanuló és javíthatatlan jó kislány hírében állt), az asztalunk alatt, vészes testközelségben, szinte már a lábszáramhoz dörgölőzve tette kis híján a magáévá egy szintén részeg, velünk egykorú egyetemista srác.

A számomra fontos emberekkel nem a mámoros, később már csak homályosan derengő éjszakák, fejfájós, macskajajos reggelek emlékei kötöttek össze, sokkal inkább a világmegváltó, hajnalokba nyúló beszélgetések.

Egy négyszobás, kicsit omladozó, de annál barátságosabb családi házat béreltünk közösen, néhány kilométerre az egyetemi várostól. Megvolt mindenünk, ami kellett: füves udvar – ahol télen hócsatáztunk, nyáron kockás pokrócokra hasalva, fűszálat rágcsálva olvastunk, esetleg tanultunk -, egy kert szilva és cseresznyefával, és egy vészesen szaporodó macskacsalád, élén a Léda nevű, gyönyörű, ordas cicamamával. Azelőtt és azóta sem ettem még olyan isteni krumplis kenyeret, amit a falu apró boltjában lehetett kapni. Az emberek barátságosak voltak, a közlekedés könnyen megoldható, így mikor késő délután az előadások, a sétálóutcai lődörgések, a folyóparti séták után megérkeztünk „haza”, valahogy már nem hiányoztak a város éjszakai fényei. Összegyűltünk a hatalmas konyhában, együtt főztük meg a vacsorát, majd gyertyafénynél, hülyéskedve faltuk az almás csirkét főtt krumplival, aztán hajnalig beszélgettünk. A tulaj, akitől teljes szabadságot kaptunk – mindenféle felügyelet nélkül bízta ránk a házát -, ha tehette, időnként csatlakozott, s lelkesen kínálgatta a borát, amit ő maga készített a hegyoldalon sorakozó szőlőtőkék terméséből. Lelkendezve ecsetelte, hogy beköltözésünk óta egészen megváltozott a ház hangulata, annyi pozitív energiával töltöttük tele, hogy öröm benne tartózkodni.

Szerettem azokat az éveket, s ahogy fogytak a hónapok, egyre jobban sajnáltam, hogy megint lezárul az életemnek egy korszaka. Persze fogadkoztunk, hogy majd tartjuk a kapcsolatot, de valahol legbelül mindannyian tudtuk, hogy a jövő más-más irányba sodor majd bennünket. Az esküvőnk, a babalátogató után szépen lassan elmaradoztak a régi barátok, ma pedig már szinte alig tartjuk a kapcsolatot. Már csak a közösségi oldalakról értesülök róla, hogy kinek hogy alakult az élete.

Azt mondják, az emberi kapcsolatok addig tartanak, míg feladatuk van, míg dolgunk van egymással. Talán igaz. De ebben az esetben úgy gondolom, nem a feladataink fogytak el, csak az életünk kezdett egészen más dolgokról szólni, más emberek lettek fontosak a számunkra, s ahogy mondani szokás, nem maradt időnk egymásra. Felelőtlenül és könnyedén engedtük el egymást.

A lakásunk felújításakor, a festékes dobozok, leterített kartonpapírok és maszatos ajtófélfák sűrűjében, a férjem és én nagy terveket szőttünk. Baráti vacsorákat terveztünk, ahol majd felidézhetjük az egyetemi évek hangulatát, bolondos dolgait. A lakás lassan elkészült, idén a konyhát, a folyosót és a mellékhelyiségeket már újra kellett festeni, mert az öt év kegyetlenül rajta hagyta a lenyomatát. Viszont a mai napig nem jött össze egyetlen baráti vacsora sem. Szétszéledtünk, az ország külön pontjain, vagy külföldön horgonyoztunk le, mindenki elfoglalt, rohan, egy perce sincs, képtelenség összehozni egy olyan estét, ahol teljes létszámba üljük körbe az asztalt. S mivel gondolatokat, érzéseket már régen nem osztunk meg egymással, csak remélni tudom, hogy időnként, ha a gyerekkel legózva, a tűzhely fölé hajolva, vagy az ablakban állva elragadja őket a nosztalgia, nekik is hiányoznak azok az esték.

A regénynek, amit legszebb emberi kapcsolataimról készültem megírni, és melynek a „Lélekvirágzás” címet szántam, nagy lendülettel vágtam neki az államvizsga után. Soha nem fejeztem be. Csupán ötven oldalig jutottam.

Ritkán olvasok bele, mert elszomorítnak az emlékek. Mindig is nehezemre esett elengedni számomra fontos embereket, egész életemben rosszul tűrtem a változásokat. Ha az élet úgy hozza, hogy egyszer még sikerül közös asztalhoz ültetnem a kis csapatot, ígérem a regényem végére is pont kerül.

Addig viszont, hogy a könyvnek szánt cím mégse vesszen kárba, kölcsönveszem a blogom számára. A nagy barátságok, a csodaszép egyetemi évek és közös fiatalságunk emlékére.

Tegnap végre döntésre jutottam: itt, a nlcafe oldalán, hirtelen elhatározásból ugyan, de belevágok a blogírásba. Ezzel együtt azonnal szemben találtam magam az első akadállyal, ami így szólt: „válassz kategóriát!” Igaz, mindössze két kategória jöhetett számításba: az „irodalom” és a „személyes”, mégsem volt könnyű választanom. Bár megrögzött rajongója vagyok az irodalomnak – mint olvasóként, mint próbálkozó tollforgatóként -, abban biztos voltam, hogy nem szándékozom a verseimmel, novelláimmal, regénypróbálkozásaimmal teletűzdelt blogot indítani. Na, jó, teljesen azért nem zárnám ki, hogy elvétve kísértésbe esem. J Az irodalom, mint téma, feltehetően szinte minden alkalommal átitatja majd a soraimat, hiszen az életem szerves részét képezi. Ezt szem előtt tartva döntöttem végül a CAFÉ LATTE mellett. Könnyed, krémes és sokszínű, amilyennek a saját blogomat is képzelem. Komolyabb személyeskedésbe nem szívesen merülnék, így az erőteljesen élénkítő, s a szívet alaposan megdolgoztató REGGELI KÁVÉ végül alul maradt a versengésben.

Bizonyára megértéssel fogadod majd, hogy nem fárasztalak kapkodva elfogyasztott ebédek milyenségével és mennyiségével, s hogy azt sem osztom meg veled, mit főztem ugyanaznap vacsorára. Feleslegesnek érzem leírni mennyit fizettem éppen a boltban, vagy, hogy kiment-e az olajfolt a férjem ingéből. Remélem, nem neheztelsz majd érte, ha nem olvashatsz arról, hány kirakatot bámultam meg egy délutáni sétám alkalmával, s, hogy éreztem-e ellenállhatatlan kísértést, hogy megvegyek egy cipőt. Mivel nem gondolom különösebben fontos eseménynek, ha letörik a cipőm sarka, vagy, ha egy bunkó sofőr nyakig fröcsköl az újságárus előtt, a blogomból valószínűleg ez is kimarad. Garantáltan alig nyavalygok majd csip-csup dolgokon, s életem legnehezebb helyzeteit is humorral átitatva osztom meg Veled. Van Neked problémád bőven, miért fárasztanálak még a sajátjaimmal is?!

Szívből remélem, hogy megajándékozhatlak pár kedves és megdöbbentő gondolattal, s bár nem törött cipősarkak, olajfoltok és a kalóriák kínos számolgatásán keresztül, de ígérem, hagyni fogom, hogy megismerj.

Nem akarok okvetlenül a legjobb barátod lenni, esetleg valaki, akivel kibeszélhetsz pár bugyuta celebet. Nem készülök jó tanácsokat osztogatni, mélyenszántó filozofikus gondolatokkal, hatalmas bölcsességekkel teletömni a fejed. Egyetlen célom van csupán: ha betérsz hozzám, szeretném, ha jól éreznéd magad! S, ha már megtiszteltél figyelmeddel, örülnék, ha szebbé tehetném egy kissé a napodat. Elvégre pár percnyi lélekvirágzás mindenkinek jár! J

Bevallom, nem először fordult meg a fejemben, hogy nekiállok blogot írni. Kamaszkorom legelején én is, mint minden álmodozó, nagy szerelmeket és szép jövőt remélő tini, teleírtam pár vonalas füzetet hétköznapjaim fontosnak hitt történéseivel. Félelmeimmel, vágyaimmal, legmerészebb álmaimmal töltöttem meg a sorokat, s bár számomra is hihetetlen, de akkoriban még egyáltalán nem vágytam publicitásra. Akkori naplóim a fiókomnak íródtak, évekig gondosan lapultak lányszobám faláról lemaradt poszterek, bélyeg- és szalvétagyűjtemények, gyerekes verspróbálkozások, szóval megannyi kacat alatt. Egyedül legjobb barátnőmnek olvastam fel belőlük időnként, nagy sóhajokkal nosztalgiázva a régmúlt idők felett.

Azokban az években az Internetnek mifelénk még nyoma sem volt. Mire megjelent, majd szépen lassan életem természetes, szinte már nélkülözhetetlen részévé vált, valahogy kinőttem a naplóírásból. Húszas éveim alatt ugyan megkísértett párszor a gondolat, mert valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy akiben tizenéves kora óta egyre kontrolálhatatlanabbul hatalmasodott el az íráskényszer, kihagy egy ilyen lehetőséget. Ismert és ismeretlen szerzők blogjaiból szemezgetve végül beláttam, hogy az elektronikus naplóírás bizony nem csak a szépreményű kamaszok kiváltsága.

Mindeközben jócskán átértékelődtek bennem a világ dolgai. Most, harmincegy évesen már egészen más érzések, hangulatok, másfajta kapcsolatok kerülnek előtérbe s válnak egyre fontosabbá a számomra. Ezeket szeretném szépen lassan megosztani Veled. Harmincas énem szemszögéből, de annak az álmodozó, vézna kamaszlánynak a múlni nem akaró reményeivel, aki annyi hosszú éven át kergette nagyratörő álmait, és soha, semmilyen helyzetben nem adta fel…

Minden jó, ha a vége… Tudod mit?! Hagyjuk a végét! Foglalkozzunk inkább az elejével! Gondolom, abban egyetértünk, hogy egy blog esetében mindenképpen fontos a kezdet. A fél világ blogol, körülrajongott hírességek és irigyelt celebek terítik a lapjaikat, mesélik örömüket, bánatukat, mért lenne bárki is kíváncsi egy hétköznapi ember unalmas kis életére?

De ha már belevágtam, hiába is kísértenek önsajnálatba taszító gondolataim, hadd ne adjam fel mindjárt a legelején! Elvégre a legegyszerűbb étel sorsa is gyakran csak a tálaláson múlik. Alapnak talán tarthatnám ezt szem előtt. Amit pedig ennek hatására teszek: Gondolatban előkapom a pöttyös lábost és a főzőkanalat, s mielőbb összedobom az elsőt. Saját, pofonegyszerű paprikás krumplimat. Neked. Sok-sok szeretettel. S bár egyik krumpli sem ugyanaz a krumpli, s hol a tányér jobb, hol meg a bal feléből kezded majd az evést, tisztában vagyok vele, hogy ettől még a paprikás krumpli, paprikás krumpli marad. Hogy meg ne und, igyekszem mindig frissen és melegen kínálni, a lehető legtöbb változatban.  Természetesen a célom az, hogy minél gyakrabban főzhessek Neked. Örülnék, ha gyakorta éreznéd úgy, hogy megéri repetázni, s, ha úgy alakul, bátran válnál függővé tőle. Cserébe odafigyelek majd, hogy paprikás krumplinak becézett soraim, meg ne üljék diétásabb ételekhez szokott gyomrodat.

Mit mondhatnék még?! Mielőbb várlak vacsorára!