Tegnap végre döntésre jutottam: itt, a nlcafe oldalán, hirtelen elhatározásból ugyan, de belevágok a blogírásba. Ezzel együtt azonnal szemben találtam magam az első akadállyal, ami így szólt: „válassz kategóriát!” Igaz, mindössze két kategória jöhetett számításba: az „irodalom” és a „személyes”, mégsem volt könnyű választanom. Bár megrögzött rajongója vagyok az irodalomnak – mint olvasóként, mint próbálkozó tollforgatóként -, abban biztos voltam, hogy nem szándékozom a verseimmel, novelláimmal, regénypróbálkozásaimmal teletűzdelt blogot indítani. Na, jó, teljesen azért nem zárnám ki, hogy elvétve kísértésbe esem. J Az irodalom, mint téma, feltehetően szinte minden alkalommal átitatja majd a soraimat, hiszen az életem szerves részét képezi. Ezt szem előtt tartva döntöttem végül a CAFÉ LATTE mellett. Könnyed, krémes és sokszínű, amilyennek a saját blogomat is képzelem. Komolyabb személyeskedésbe nem szívesen merülnék, így az erőteljesen élénkítő, s a szívet alaposan megdolgoztató REGGELI KÁVÉ végül alul maradt a versengésben.
Bizonyára megértéssel fogadod majd, hogy nem fárasztalak kapkodva elfogyasztott ebédek milyenségével és mennyiségével, s hogy azt sem osztom meg veled, mit főztem ugyanaznap vacsorára. Feleslegesnek érzem leírni mennyit fizettem éppen a boltban, vagy, hogy kiment-e az olajfolt a férjem ingéből. Remélem, nem neheztelsz majd érte, ha nem olvashatsz arról, hány kirakatot bámultam meg egy délutáni sétám alkalmával, s, hogy éreztem-e ellenállhatatlan kísértést, hogy megvegyek egy cipőt. Mivel nem gondolom különösebben fontos eseménynek, ha letörik a cipőm sarka, vagy, ha egy bunkó sofőr nyakig fröcsköl az újságárus előtt, a blogomból valószínűleg ez is kimarad. Garantáltan alig nyavalygok majd csip-csup dolgokon, s életem legnehezebb helyzeteit is humorral átitatva osztom meg Veled. Van Neked problémád bőven, miért fárasztanálak még a sajátjaimmal is?!
Szívből remélem, hogy megajándékozhatlak pár kedves és megdöbbentő gondolattal, s bár nem törött cipősarkak, olajfoltok és a kalóriák kínos számolgatásán keresztül, de ígérem, hagyni fogom, hogy megismerj.
Nem akarok okvetlenül a legjobb barátod lenni, esetleg valaki, akivel kibeszélhetsz pár bugyuta celebet. Nem készülök jó tanácsokat osztogatni, mélyenszántó filozofikus gondolatokkal, hatalmas bölcsességekkel teletömni a fejed. Egyetlen célom van csupán: ha betérsz hozzám, szeretném, ha jól éreznéd magad! S, ha már megtiszteltél figyelmeddel, örülnék, ha szebbé tehetném egy kissé a napodat. Elvégre pár percnyi lélekvirágzás mindenkinek jár! J
Bevallom, nem először fordult meg a fejemben, hogy nekiállok blogot írni. Kamaszkorom legelején én is, mint minden álmodozó, nagy szerelmeket és szép jövőt remélő tini, teleírtam pár vonalas füzetet hétköznapjaim fontosnak hitt történéseivel. Félelmeimmel, vágyaimmal, legmerészebb álmaimmal töltöttem meg a sorokat, s bár számomra is hihetetlen, de akkoriban még egyáltalán nem vágytam publicitásra. Akkori naplóim a fiókomnak íródtak, évekig gondosan lapultak lányszobám faláról lemaradt poszterek, bélyeg- és szalvétagyűjtemények, gyerekes verspróbálkozások, szóval megannyi kacat alatt. Egyedül legjobb barátnőmnek olvastam fel belőlük időnként, nagy sóhajokkal nosztalgiázva a régmúlt idők felett.
Azokban az években az Internetnek mifelénk még nyoma sem volt. Mire megjelent, majd szépen lassan életem természetes, szinte már nélkülözhetetlen részévé vált, valahogy kinőttem a naplóírásból. Húszas éveim alatt ugyan megkísértett párszor a gondolat, mert valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy akiben tizenéves kora óta egyre kontrolálhatatlanabbul hatalmasodott el az íráskényszer, kihagy egy ilyen lehetőséget. Ismert és ismeretlen szerzők blogjaiból szemezgetve végül beláttam, hogy az elektronikus naplóírás bizony nem csak a szépreményű kamaszok kiváltsága.
Mindeközben jócskán átértékelődtek bennem a világ dolgai. Most, harmincegy évesen már egészen más érzések, hangulatok, másfajta kapcsolatok kerülnek előtérbe s válnak egyre fontosabbá a számomra. Ezeket szeretném szépen lassan megosztani Veled. Harmincas énem szemszögéből, de annak az álmodozó, vézna kamaszlánynak a múlni nem akaró reményeivel, aki annyi hosszú éven át kergette nagyratörő álmait, és soha, semmilyen helyzetben nem adta fel…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: