Lélekvirágzás

Az elmúlt napok izgalommal töltötték meg kis családunk életét. A minden ősszel megrendezésre kerülő, pár napig tartó vásár idén ünnepelte harmincadik szülinapját, s ez alkalomból a szervezők igyekeztek különlegessé és emlékezetessé tenni.

Bár a történet már szerdán elkezdődött, számunka a csütörtök volt a felfedezés napja. Vacsora után kézen fogtuk hároméves csemeténket és útra keltünk, hogy meghallgassuk Zsédát. A gyermek lelkesen lépegetett mellettünk, aztán az első körhintát megpillantva rájött, hogy Zsédánál sokkal izgalmasabb dolgok is várhatnak rá az este folyamán. Elbűvölték a villogó, ragyogó csodák, igaz, a hangos, minden egyéb zajt elnyomó zene már kevésbé nyerte el a tetszését. Talán pont ezért, egy kör vonatozás után sikerült rábeszélni, hogy keressük meg a színpadot. Miután megígértük, hogy majd másnap visszatérünk a hintákhoz, és megkapja a vásárfiát is, bólogatva beleegyezett.

Negyedóra várakozás után a telihold lágyan ölelő fényében a gyermek úgy döntött, őt Zséda végérvényesen hidegen hagyja, haza szeretne menni. Próbáltuk meggyőzni, hogy legalább az első pár számot várja meg, mindhiába. Végül családunk egyik tagja feláldozta magát és hazaballagott a poronttyal. Mi maradtunk. Még fél órát várakoztunk mire Zséda a színpadra került, amit egy szál magában valahogy sehogy sem sikerült betöltenie. Elkelt volna pár táncos, ha már a zenekar otthon is maradt…    

Másnap délután ismét útra keltünk, ezúttal már az árusok standjait is sikerült megközelítenünk. Gyermekünk egészen addig engedélyezte a nézelődést, míg kb. a tízedik árusnál ki nem választotta a vásárfiát: egy színes, sokdarabos fa vonatot. Ettől kezdve csakis egy dolog jöhetett szóba: természetesen a körhinták. J Vezetett vonatot, láthattuk egy zöld kisautó sofőrjeként, de a legnagyobb élményt végül mégis gyermekkorom búcsús időszakait idéző, magasba emelkedő, háromfejű sárkányai jelentették a számára. „Anya abba a sárkányba üljünk bele!” – kérte csillogó szemmel, és anya hogy is mondhatott volna nemet! Bizalmatlanul méregettem a ténylegesen is legalább húszévesnek kinéző tákolmányt, de nem volt mese, a gyerek sárkányra vágyott, hát bele kellett ülnünk! A hároméves akár egy hős, délcegen ült mellettem, s ugye mondanom sem kell, hogy kettőnk közül nem ő volt az, aki alig várta, hogy a csodás utazásnak mihamarabb vége legyen. A kilátás ugyan lenyűgöző volt odafentről, én mégis sokkal nagyobb mosollyal szálltam ki a sárga színű sárkányból, mint amivel öt perccel előtte beleültem. Megkönnyebbült sóhaj, s már mentem volna is tovább, mikor a fiam lelkendezve megszólalt mellettem: „Anya, a lilába is üljünk bele!” Könyörgő tekintettel néztem a férjemre, de ő csak megrázta a fejét, s inkább magára vállalta a dolog anyagi támogatását, mintsem a kivitelezését. Egyszer élünk, legyen meg a gyermek öröme, egyeztem bele, és ismét végigcsináltam az odafentről kész hőstettnek tűnő akciót. A végére még a kedvem is megjött, kicsit magával ragadott a nosztalgia, fiam ragyogó arcát látva pedig kétségem nem maradt, hogy ezért a mosolyért akárhányszor hajlandó lennék megismételni a dolgot. J

A sárkánynál csak a sült kolbászért lelkesedett aznap este jobban, olyan élvezettel tömte magába az ételt (már otthon a vacsoraasztalnál), mint más gyerek a csokis-lekváros palacsintát. Én pedig aggódva próbáltam visszafogni, nehogy a végén rosszul legyen.

Szombat délelőtt a fiúk ismét célba vették a körhintákat, míg én a lakást vikszoltam. Ezúttal nem csak sárkány, de egy aranyszínű hattyú is a magasba emelte egy szem csemetémet, és apa sem maradt élmények nélkül. A pozitív kezdet tehát adott volt. Az estét nagy izgalommal vártuk mindannyian, itt a vissza nem térő alkalom, Ákos szinte házhoz jön! A gyermek lelkesen kérdezgette, hogy Ákos bácsi ugye elénekli a kisasztal és a nagyasztalt („az egyik vígasztal, a másik marasztal” fordítása gyermekünk értelmezése szerint. Részlet Ákos Szindbád dala c. szerzeményéből). Tudvalevő, hogy családunk nagy része Ákos rajongó, számunkra ez a koncert idén már a harmadik volt a mosonmagyaróvári és pápai turnéállomás után. Gyermekünk a beavatásra készült, bár anno Győrött egy koncertet már végighallgatott a pocakomban.

A szervezés nem kis odafigyelést igényelt. Végül úgy döntöttünk, a csemetét a nagyszülőkre bízzuk. Biztonságos megoldásnak tűnt ez arra az esetre, ha Zséda után Ákos sem nyerné el a tetszését. Így lelkes szüleinek semmiképp sem kell otthagyni a koncertet.

Mint később kiderült, a kisasztalt és nagyasztalt a háromfejű sárkányban ülve hallgatta végig. Ákos ide vagy oda, nála a sárkányok vitték el a pálmát. S bár Ákos dalait minden gond nélkül felismeri a rádióban, úgy tűnik, a három év alatt még nem érett igazi rajongóvá. Sebaj, kamaszkoráig még van idő bőven, csak Ákosunk bírja addig szusszal! J

A koncertet zuhogó esőben, kapucnival a fejünkön csápoltuk végig, sajnos szombatra elfogytak a csillagfényes, teliholdas éjszakák. A képanyagot nézegetve most az egyszer abban reménykedtem, hogy koboldra emlékeztető ábrázatomat nem örökítették meg az utókor számára, s, hogy a múlt heti náthám után az elázás ellenére megúszom a torokgyulladást. Egyik reményem sem vált valóra. Bár a képeken szerencsére csak saját magam számára vagyok felismerhető, a torkom vasárnap estére úgy bedagadt, hogy nyelni is alig bírok.

Kinek – kinek szerencséje szerint jutott ki a vásárfiából. A gyermeknek favonat és háromfejű sárkány, nekem esőáztatta Ákos-élmény és torokgyulladás. S bár Ákosunk egy év múlva valószínűleg kihagyja a 31. vásárt, a sárkányok remélhetőleg jövőre is mosolyt csalnak a fiunk arcára. Vásárfiának pedig számomra ez is tökéletesen megteszi. J

Az álom határán a világ furcsa gomolyaggá változik. Valóság és ábránd, vágyak és félelmek, megtörtént dolgok és a reményteljes jövő, minden ott van összegabalyodva egyetlen, végtelennek tűnő képsorban. Mintha lassú, apró léptekkel indulnál, aztán mégis hirtelen, felfoghatatlanul sebes iramban lendülsz tovább. Megmagyarázhatatlan sorrendben kerülsz egyik helyről a másikra. Eleinte a képek, melyek nyugtalanná tesznek, még elég rémületet keltenek benned ahhoz, hogy visszarántsanak a valóságba. Egy pillanatra talán még a szemedet is kinyitod, aztán hanyatlasz vissza, az álmok kiszámíthatatlan, mágikus világába.

Néha az álmok menedéket nyújtanak. Elrejtenek a valóság fojtogató kínjai elől. Hagyják, hogy megpihenj, oltalmaznak és levegőhöz juttatnak. Ha a valóság túl drámai, túl kemény, túlságosan elviselhetetlen, a legjobb menekülés, ha álomba ringatod magad és néhány órára „elfelejted”, valójában mi elől is menekültél.

Akit viszont rendszeresen rémálmok gyötörnek, bármit megadna azért, ha napokig képes volna éber maradni anélkül, hogy egy percre is lehunyná a szemét. Számára az álom sokkal inkább csapda, mintsem védelmező menedék.

Ma éjszaka, mikor hatalmas-kövéren világít a telihold, sokak álma válik nyugtalanná. Egyesek majd végigszeretkezik az éjszakát, mások álmatlanul kószálnak a lakásban, lesz, aki a tv-t kapcsolgatva próbál elálmosodni, páran könyvet vesznek a kezükbe, egy-két ember talán bekapcsolja a rádiót… Persze telihold ide vagy oda, bizonyára akad majd, aki ugyanolyan nyugodtan alussza végig az éjszakát, mint bármelyik másik éjjelen.

Neked talán csak az álmaid lesznek különlegesebbek a szokottnál. Talán pont ma küld a tudatalattid megoldást egy problémára, amivel már nagyon régen küszködsz.

Ha mégsem jönne álom a szemedre, javaslom, könyökölj az ablakba és csodáld meg a teliholdat. Tagadhatatlanul gyönyörű, ahogy a csillagok apró fényeit elnyomva, ragyogón uralja az éjszakai égboltot…  

Időnként az élet produkál váratlan dolgokat. Egy pillanat elég, hogy kilátástalanná váljon a sorsunk, hogy úgy érezzük, képtelenek leszünk valaha is felállni egy ekkora pofon után.

Problémamentesnek látszó kapcsolatainkban hirtelen, mindenféle előzetes, szokatlan megnyilvánulás nélkül szakít velünk a párunk, vagy az előző nap még elégedettnek tűnő főnök délelőtt tizenegykor az irodájába hívat, és megköszönve eddigi munkánkat, bejelenti, hogy többé nincs ránk szüksége. A legtöbb esetben mi nők megérezzük a közelgő sötét felhőket, nyugtalanná, kedvetlenné válunk, de előfordul, hogy a negatív dolgok éberségünket altatva, derült égből csapnak le ránk.

A vacsorához készülődve, jókedvűen terítve az asztalt, izgatottan várva a kedvest eszünkbe sem jut, hogy fél órával később a kanapéra száműzve azon kell majd gondolkodnunk, hová költözhetnénk a lehető legrövidebb idő alatt, megalázva, semmibe véve, gyűlölködő pillantások kereszttüzében. Pedig a férfi van, hogy irgalmatlan.

– Visszaülnél? Beszélni szeretnék veled – kéri, s mikor a nő kedvesen mosolyogva, a konyharuhával az ölében kérdően a szemébe néz, így folytatja: – Mennyi idő alatt vagy képes kiköltözni a lakásomból?

– Hogy érted ezt? – nyögi falfehér arccal, gombóccal a torkában a nő, de a férfi azonnal rárivall:

– Ne kérdezz vissza, a kérdésemre válaszolj!

– Neked meg mi bajod van? – kerekedik el a nő szeme, s a férfi egyre lekezelőbb, egyre erélyesebb reakciójára ijedten rezzen össze.

– Azt kérdeztem, mennyi idő kell?

– Gondolom pár nap – nyögi még mindig értetlenül a nő.

– Rendben – válaszol a férfi, s az öngyújtóval és a cigarettával a kezében a balkonajtó felé veszi az irányt.

A nő utánanyúl, megérinti a vállát. A férfi indulattal fordul hátra és ráripakodik:

– Vedd le rólam a kezed! És ugye mondanom sem kell, hogy ma estétől a kanapén alszol?

A nő döbbenten bámul utána. Csak egy rossz vicc – győzködi magát.  – Mindjárt visszafordul és jót nevet rajtam, hogy ilyen könnyedén át tudott verni.

Aztán harmadnap már a szülei házában ébred. Az okokat pedig továbbra is homály fedi. A pár napja még sziklaszilárd kapcsolat egy pillanat alatt hullott darabokra. Nem érti mért nem érezte meg, hogy valami megváltozott. Hogy valami nagyon nincs rendjén. Talán mert ezúttal valóban nem voltak jelek.

Nagyjából egy év alatt teszi túl magát a történteken, de bízni legközelebb már csak erőfeszítések árán képes. Másfél év múlva egy másik férfi oldalán kezd új életet. Megfogadja, ezúttal jobban figyel a jelekre. Aztán egy napon megjelenik az ex. Hatalmas rózsacsokorral állít be és könyörög az újrakezdésért. Könnyekkel tarkított szánom-bánom, „képtelen vagyok nélküled élni”, s hasonló közhelyek röppennek a tavaszi napsütésben, s a nő, ha meg nem is inog, egy pillanatra elgondolkodik. Majd a férfi váratlanul magához öleli. A nőn pedig vágy és vonzalom helyett, hirtelen undorral telített rémület lesz úrrá. Idegesen löki el magától a férfit. Semmi kétség, a régi érzések örökre meghaltak.

Hasonló értetlenséggel állunk a dolgok előtt akkor is, mikor egy borongós, őszi napon, minden előzmény, figyelmeztetés, elégedetlenkedés nélkül, a főnökünk az irodájába hívat, hellyel kínál, majd gondterhelt arccal bejelenti, hogy bár nehéz szívvel, de kénytelen megválni tőlünk, mivel bizony válság van, s a cég már nem bír el ennyi alkalmazottat. Üresség és teljes megdöbbenés lesz úrrá az emberen, s a döbbenet hatására sem gondolkodni sem reagálni nem képes a kellő módon. Csak később a cuccait pakolva, vagy már hazafelé a kocsiban, esetleg a kanapén üldögélve, a férjét várva kezdenek összeállni a fejében a dolgok. Csak ekkor érti meg az előző napok furcsa történéseit, s azt a szokatlanul kellemetlen érzést, amivel aznap reggel kelt ki az ágyból. Persze az is lehet, hogy utólag tűnik minden sötétebbnek a kelleténél, s a jeleket csak bebeszéli magának. Mert jelek nélkül még megalázóbbnak érzi, hogy milyen könnyedén bántak el vele. Hogy mindvégig gyanútlan maradt.

Az éremnek viszont mindig két oldala van. Most nézzük a másikatJ

A derült égből villámcsapásként ránk szakadt dolgok a legjobb eszközei egyéniségünk formálásának. Minél váratlanabb és nagyobb egy csapás, annál többet tanulhatunk belőle, annál inkább megedződünk általa. Van, hogy a sors próbál egy helyesebb útra terelni ilyen kegyetlen módon, rákényszerítve, hogy meglépjünk egy olyan lépést, ami a javunkra válhat, ami jobb dolgokhoz vezet. Mért ne találhatnánk a régi helyett, egy jobban fizető, számunkra sokkal jólesőbb munkát, mért ne ismerhetnénk meg a szakítás után egy hozzánk sokkal jobban illő embert? Néha, mikor egyedül képtelenek vagyunk meghozni egy döntést, amit már régen fontolgatunk, vagy amikor lehorgonyoznánk egy ember mellett, akivel bár jól érezzük magunkat, fejlődni mellette már képtelenek lennénk, az élet igaz, kegyetlennek tűnő módszerekkel, de a helyére teszi a dolgokat. Utólag sokszor egészen más megvilágításban látjuk a dolgokat, és nem egy alkalommal mondjuk ki a csapás idején még elképzelhetetlennek tűnő mondatot: „De jó, hogy így történt, sokkal jobb irányt vett ezáltal az életem.”

Ha összedőlni készül a világ, gondoljunk a már közhelynek számító kijelentésre: Amikor bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy új. A mai nappal számomra is bezárult egy. S most kíváncsian tekintek körbe: vajon melyik az a másik, amelyik résnyire már nyitva van? 

Ugye azzal senkinek sem mondok újat (főleg kedves nőtársaimnak nem), hogy a női barátság olya törékeny, akár a porcelán?! Sajnos mi nők hajlamosak vagyunk mindent előtérbe helyezni, s a barátnős összeröffenésekre tényleg már csak akkor szánni időt, ha vészhelyzet van. Vagy a saját, vagy a barátnőnk részéről. Míg a férfiak egy nő kedvéért csak ritka esetben hajlandóak lemondani a közös sörözésről, sporttal telített baráti találkozókról, addig mi nők bármiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha eget rengető szerelembe esünk egy pasival. S míg az imádott hím rózsaszín ködfellegünk védelmében maga a tökély, még legjobb barátnőnktől sem vagyunk hajlandóak őt illető negatív kritikát nem hogy megfontolni, de még meghallani sem.

Ennek az áldatlan állapotnak lettem szenvedő alanya körülbelül egy héttel ezelőtt. Szerelmes barátnőm már hosszú hónapok óta hol a föld felett repked, hol nagyon hirtelen és nagyon durván zuhan félelmetesen mélyre, s mindeközben elvárja figyelő tekintetem, segítő kezem, okos tanácsaimat. Sokáig nagyon lelkes voltam. Bár barátnőm kapcsolata messze nem felhőtlen és buktatóktól mentes, segítettem férfilelket megfejteni, intim problémákat megoldani, „szerinted ezt még elnézzem neki, vagy háborodjak fel”- dolgokat eldönteni. Békítettem, ha feleslegesen háborgott, józanítottam, ha őrültségekre vetemedett volna ok nélkül és figyelmeztettem, ha ingoványos talajon járt. Váltig állítottam, hogy, ha valóban ennyire odavannak egymásért, érdemes küzdeni és kitartani. Így ment ez egészen a múlt hét keddig, amikor is mailben ecsetelte a csodásra sikeredett hétvégét, s beszámolva egy hatalmas őrültségről, amit mámorban úszva követett el – s aminek olvasása közben egyszerre kapkodtam levegő, mobil és saját higgadtságom megőrzésének eszköze után -, feltette a mindent eldöntő kérdést: „Most mondd meg, hülye vagyok én, hogy ilyesmit művelek?!” Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez bizony nem egy költői kérdés volt a részéről. Pár mély lélegzetvétel után a mobilt ugyan visszaraktam a polcra, de mivel órák múlva sem sikerült teljesen nyugodt állapotba kerülnöm, a mail, amiben válaszomat küldtem, kissé nyersre és bántóra sikeredett. Őszintén szólva szerettem volna ordítva, megrázva, vadul érvelve észhez téríteni, így valószínűleg (csak) dühödt mailemmel mindketten jobban jártunk. Még akkor is, ha nem ez volt a leghumánusabb megoldás.

Mentségemre legyen mondva, hogy a féltés vezérelte mind a tíz szapora ujjam miközben soraimat pötyögtem, nem az volt a szándékom, hogy tizenhárom évnyi barátságot egy csapásra darabokra törjek.

A válasz hamar érkezett és még jobban felháborított. Rá kellett döbbennem, hogy értelmes és intelligens barátnőm egy szót sem fogott fel a levelemből. Ettől persze még magasabbra szökött a vérnyomásom. Azonnal rendre is utasítottam egy következő mailben, hogy tüstént olvassa el újra okfejtésemet, mielőtt még teljesen tönkrevágná a jövőjét.

Ugye kitaláljátok mi következett?! Egy hét síri csönd. Lelkiismeret-furdalástól telítve vánszorogtak a napok, többször nyúltam a mobil után, de végül mindig meggondoltam magam. Úgy éreztem, nem kuncsoroghatok a bocsánatáért, mert az olyan volna, mintha visszavonnám az állásfoglalásomat az üggyel kapcsolatban. De azt sem hagyhatom, hogy tönkremenjen a barátságunk. Egy hét várakozás után végül írtam neki pár sort érdeklődve, mit gondol, meddig tart még a mosolyszünet. Válaszában megírta, hogy mivel ő kért tanácsot, ezért nem sértődött meg nagyon, csak egy egészen kicsit. Ezután hosszan és lelkesen ecsetelte a hét történéseit, a béke tehát ismét szent és sérthetetlen. Sajnos valószínűleg csak addig, míg pasi és párkapcsolat ismét szóba nem kerül. Ezért még aznap este fogadalmat tettem, hogy tanácsot szerelmi ügyben többé nem adok. Na jó, ha panaszosan szipogva könyörög, akkor talán! De csak nagyon diplomatikusan.

A tanulságot mindenesetre levontam. Így hangzik: soha ne mondd a legjobb barátnőd szemébe, hogy nagyon hülye, még akkor se, ha minden kétséget kizárólag pillanatnyilag épp ez a helyzet. Nem számít az sem, hogy ő kérte ki a véleményedet a dolgot illetően! Próbáld őt óvatosan jó irányba terelni, s ha nem megy, törődj bele, hogy sokkal többre mész azzal, ha a későbbiekben kínálod baráti válladat remegő, tanácstalan kis testének, mintha szerelmes, őrültségekre hajlamos lényét próbálod erélyesen észhez téríteni! Igen, tudom: nehéz végignézni, hogy egy számunkra fontos ember ügyesen tönkrevágja az élettét, de ne feledd, mindenkinek el kell követnie a saját hibáit! Hadd tanuljon belőlük! S bár végül bebizonyosodott az igazad, hidd el, ezt sem tanácsos az orra alá dörgölni! J