Ugye azzal senkinek sem mondok újat (főleg kedves nőtársaimnak nem), hogy a női barátság olya törékeny, akár a porcelán?! Sajnos mi nők hajlamosak vagyunk mindent előtérbe helyezni, s a barátnős összeröffenésekre tényleg már csak akkor szánni időt, ha vészhelyzet van. Vagy a saját, vagy a barátnőnk részéről. Míg a férfiak egy nő kedvéért csak ritka esetben hajlandóak lemondani a közös sörözésről, sporttal telített baráti találkozókról, addig mi nők bármiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha eget rengető szerelembe esünk egy pasival. S míg az imádott hím rózsaszín ködfellegünk védelmében maga a tökély, még legjobb barátnőnktől sem vagyunk hajlandóak őt illető negatív kritikát nem hogy megfontolni, de még meghallani sem.
Ennek az áldatlan állapotnak lettem szenvedő alanya körülbelül egy héttel ezelőtt. Szerelmes barátnőm már hosszú hónapok óta hol a föld felett repked, hol nagyon hirtelen és nagyon durván zuhan félelmetesen mélyre, s mindeközben elvárja figyelő tekintetem, segítő kezem, okos tanácsaimat. Sokáig nagyon lelkes voltam. Bár barátnőm kapcsolata messze nem felhőtlen és buktatóktól mentes, segítettem férfilelket megfejteni, intim problémákat megoldani, „szerinted ezt még elnézzem neki, vagy háborodjak fel”- dolgokat eldönteni. Békítettem, ha feleslegesen háborgott, józanítottam, ha őrültségekre vetemedett volna ok nélkül és figyelmeztettem, ha ingoványos talajon járt. Váltig állítottam, hogy, ha valóban ennyire odavannak egymásért, érdemes küzdeni és kitartani. Így ment ez egészen a múlt hét keddig, amikor is mailben ecsetelte a csodásra sikeredett hétvégét, s beszámolva egy hatalmas őrültségről, amit mámorban úszva követett el – s aminek olvasása közben egyszerre kapkodtam levegő, mobil és saját higgadtságom megőrzésének eszköze után -, feltette a mindent eldöntő kérdést: „Most mondd meg, hülye vagyok én, hogy ilyesmit művelek?!” Természetesen tisztában voltam vele, hogy ez bizony nem egy költői kérdés volt a részéről. Pár mély lélegzetvétel után a mobilt ugyan visszaraktam a polcra, de mivel órák múlva sem sikerült teljesen nyugodt állapotba kerülnöm, a mail, amiben válaszomat küldtem, kissé nyersre és bántóra sikeredett. Őszintén szólva szerettem volna ordítva, megrázva, vadul érvelve észhez téríteni, így valószínűleg (csak) dühödt mailemmel mindketten jobban jártunk. Még akkor is, ha nem ez volt a leghumánusabb megoldás.
Mentségemre legyen mondva, hogy a féltés vezérelte mind a tíz szapora ujjam miközben soraimat pötyögtem, nem az volt a szándékom, hogy tizenhárom évnyi barátságot egy csapásra darabokra törjek.
A válasz hamar érkezett és még jobban felháborított. Rá kellett döbbennem, hogy értelmes és intelligens barátnőm egy szót sem fogott fel a levelemből. Ettől persze még magasabbra szökött a vérnyomásom. Azonnal rendre is utasítottam egy következő mailben, hogy tüstént olvassa el újra okfejtésemet, mielőtt még teljesen tönkrevágná a jövőjét.
Ugye kitaláljátok mi következett?! Egy hét síri csönd. Lelkiismeret-furdalástól telítve vánszorogtak a napok, többször nyúltam a mobil után, de végül mindig meggondoltam magam. Úgy éreztem, nem kuncsoroghatok a bocsánatáért, mert az olyan volna, mintha visszavonnám az állásfoglalásomat az üggyel kapcsolatban. De azt sem hagyhatom, hogy tönkremenjen a barátságunk. Egy hét várakozás után végül írtam neki pár sort érdeklődve, mit gondol, meddig tart még a mosolyszünet. Válaszában megírta, hogy mivel ő kért tanácsot, ezért nem sértődött meg nagyon, csak egy egészen kicsit. Ezután hosszan és lelkesen ecsetelte a hét történéseit, a béke tehát ismét szent és sérthetetlen. Sajnos valószínűleg csak addig, míg pasi és párkapcsolat ismét szóba nem kerül. Ezért még aznap este fogadalmat tettem, hogy tanácsot szerelmi ügyben többé nem adok. Na jó, ha panaszosan szipogva könyörög, akkor talán! De csak nagyon diplomatikusan.
A tanulságot mindenesetre levontam. Így hangzik: soha ne mondd a legjobb barátnőd szemébe, hogy nagyon hülye, még akkor se, ha minden kétséget kizárólag pillanatnyilag épp ez a helyzet. Nem számít az sem, hogy ő kérte ki a véleményedet a dolgot illetően! Próbáld őt óvatosan jó irányba terelni, s ha nem megy, törődj bele, hogy sokkal többre mész azzal, ha a későbbiekben kínálod baráti válladat remegő, tanácstalan kis testének, mintha szerelmes, őrültségekre hajlamos lényét próbálod erélyesen észhez téríteni! Igen, tudom: nehéz végignézni, hogy egy számunkra fontos ember ügyesen tönkrevágja az élettét, de ne feledd, mindenkinek el kell követnie a saját hibáit! Hadd tanuljon belőlük! S bár végül bebizonyosodott az igazad, hidd el, ezt sem tanácsos az orra alá dörgölni! J
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: