Időnként az élet produkál váratlan dolgokat. Egy pillanat elég, hogy kilátástalanná váljon a sorsunk, hogy úgy érezzük, képtelenek leszünk valaha is felállni egy ekkora pofon után.
Problémamentesnek látszó kapcsolatainkban hirtelen, mindenféle előzetes, szokatlan megnyilvánulás nélkül szakít velünk a párunk, vagy az előző nap még elégedettnek tűnő főnök délelőtt tizenegykor az irodájába hívat, és megköszönve eddigi munkánkat, bejelenti, hogy többé nincs ránk szüksége. A legtöbb esetben mi nők megérezzük a közelgő sötét felhőket, nyugtalanná, kedvetlenné válunk, de előfordul, hogy a negatív dolgok éberségünket altatva, derült égből csapnak le ránk.
A vacsorához készülődve, jókedvűen terítve az asztalt, izgatottan várva a kedvest eszünkbe sem jut, hogy fél órával később a kanapéra száműzve azon kell majd gondolkodnunk, hová költözhetnénk a lehető legrövidebb idő alatt, megalázva, semmibe véve, gyűlölködő pillantások kereszttüzében. Pedig a férfi van, hogy irgalmatlan.
– Visszaülnél? Beszélni szeretnék veled – kéri, s mikor a nő kedvesen mosolyogva, a konyharuhával az ölében kérdően a szemébe néz, így folytatja: – Mennyi idő alatt vagy képes kiköltözni a lakásomból?
– Hogy érted ezt? – nyögi falfehér arccal, gombóccal a torkában a nő, de a férfi azonnal rárivall:
– Ne kérdezz vissza, a kérdésemre válaszolj!
– Neked meg mi bajod van? – kerekedik el a nő szeme, s a férfi egyre lekezelőbb, egyre erélyesebb reakciójára ijedten rezzen össze.
– Azt kérdeztem, mennyi idő kell?
– Gondolom pár nap – nyögi még mindig értetlenül a nő.
– Rendben – válaszol a férfi, s az öngyújtóval és a cigarettával a kezében a balkonajtó felé veszi az irányt.
A nő utánanyúl, megérinti a vállát. A férfi indulattal fordul hátra és ráripakodik:
– Vedd le rólam a kezed! És ugye mondanom sem kell, hogy ma estétől a kanapén alszol?
A nő döbbenten bámul utána. Csak egy rossz vicc – győzködi magát. – Mindjárt visszafordul és jót nevet rajtam, hogy ilyen könnyedén át tudott verni.
Aztán harmadnap már a szülei házában ébred. Az okokat pedig továbbra is homály fedi. A pár napja még sziklaszilárd kapcsolat egy pillanat alatt hullott darabokra. Nem érti mért nem érezte meg, hogy valami megváltozott. Hogy valami nagyon nincs rendjén. Talán mert ezúttal valóban nem voltak jelek.
Nagyjából egy év alatt teszi túl magát a történteken, de bízni legközelebb már csak erőfeszítések árán képes. Másfél év múlva egy másik férfi oldalán kezd új életet. Megfogadja, ezúttal jobban figyel a jelekre. Aztán egy napon megjelenik az ex. Hatalmas rózsacsokorral állít be és könyörög az újrakezdésért. Könnyekkel tarkított szánom-bánom, „képtelen vagyok nélküled élni”, s hasonló közhelyek röppennek a tavaszi napsütésben, s a nő, ha meg nem is inog, egy pillanatra elgondolkodik. Majd a férfi váratlanul magához öleli. A nőn pedig vágy és vonzalom helyett, hirtelen undorral telített rémület lesz úrrá. Idegesen löki el magától a férfit. Semmi kétség, a régi érzések örökre meghaltak.
Hasonló értetlenséggel állunk a dolgok előtt akkor is, mikor egy borongós, őszi napon, minden előzmény, figyelmeztetés, elégedetlenkedés nélkül, a főnökünk az irodájába hívat, hellyel kínál, majd gondterhelt arccal bejelenti, hogy bár nehéz szívvel, de kénytelen megválni tőlünk, mivel bizony válság van, s a cég már nem bír el ennyi alkalmazottat. Üresség és teljes megdöbbenés lesz úrrá az emberen, s a döbbenet hatására sem gondolkodni sem reagálni nem képes a kellő módon. Csak később a cuccait pakolva, vagy már hazafelé a kocsiban, esetleg a kanapén üldögélve, a férjét várva kezdenek összeállni a fejében a dolgok. Csak ekkor érti meg az előző napok furcsa történéseit, s azt a szokatlanul kellemetlen érzést, amivel aznap reggel kelt ki az ágyból. Persze az is lehet, hogy utólag tűnik minden sötétebbnek a kelleténél, s a jeleket csak bebeszéli magának. Mert jelek nélkül még megalázóbbnak érzi, hogy milyen könnyedén bántak el vele. Hogy mindvégig gyanútlan maradt.
Az éremnek viszont mindig két oldala van. Most nézzük a másikatJ
A derült égből villámcsapásként ránk szakadt dolgok a legjobb eszközei egyéniségünk formálásának. Minél váratlanabb és nagyobb egy csapás, annál többet tanulhatunk belőle, annál inkább megedződünk általa. Van, hogy a sors próbál egy helyesebb útra terelni ilyen kegyetlen módon, rákényszerítve, hogy meglépjünk egy olyan lépést, ami a javunkra válhat, ami jobb dolgokhoz vezet. Mért ne találhatnánk a régi helyett, egy jobban fizető, számunkra sokkal jólesőbb munkát, mért ne ismerhetnénk meg a szakítás után egy hozzánk sokkal jobban illő embert? Néha, mikor egyedül képtelenek vagyunk meghozni egy döntést, amit már régen fontolgatunk, vagy amikor lehorgonyoznánk egy ember mellett, akivel bár jól érezzük magunkat, fejlődni mellette már képtelenek lennénk, az élet igaz, kegyetlennek tűnő módszerekkel, de a helyére teszi a dolgokat. Utólag sokszor egészen más megvilágításban látjuk a dolgokat, és nem egy alkalommal mondjuk ki a csapás idején még elképzelhetetlennek tűnő mondatot: „De jó, hogy így történt, sokkal jobb irányt vett ezáltal az életem.”
Ha összedőlni készül a világ, gondoljunk a már közhelynek számító kijelentésre: Amikor bezárul egy ajtó, mindig kinyílik egy új. A mai nappal számomra is bezárult egy. S most kíváncsian tekintek körbe: vajon melyik az a másik, amelyik résnyire már nyitva van?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: