A hétvégén a fiamról bizony kiderült, hogy nem lesz belőle vérbeli plázakandúr. Na, nem mintha bánnám! J
Miután kicsiny városunkban egy háromévesnek őszi cipőt venni már legalább akkora kihívás, mint a Duna jegén tűsarkúban versenyt futni, nem maradt más választásunk, úgy döntöttünk, átugrunk a határon túlra. Abban bíztunk, hogy egy nagyobb városban talán nagyobb szerencsével járunk. S ha már ott voltunk, gondoltuk tetőtől talpig felöltöztetjük a gyerkőcöt, elvégre itt az ősz, lassan repkedni kezdenek a mínuszok.
Amikor megláttuk a teli parkolót, már tudtuk, ez a nap sem lesz benne életünk top ötös családi vakációjába. Én még abban a másodpercben megfogadtam: plázába szombaton soha többé!
De ha már ott voltunk, belevágtunk. Az első üzletben ráakadtunk egy vagány kabátra, amit persze a meleg, emberekkel zsúfolt boltban kész művészet volt a gyerekre erőltetni. Alig négy másodpercnyi türelmi időt kaptam tőle, hogy eldöntsem, megfelel-e a méret, aztán visítva követelte, hogy szabadítsuk meg tőle. Kosár híján a kezemben a télikabáttal kotorásztam a többi holmi között, farmer, póló és így tovább, vállamon csúszkált a táska, a gyereknek közben pisilni kellett, így negyedórás várakozási időkkel (míg az apjával felkeresték a mellékhelyiséget) kb. egy órát bolyongtam ugyanabban az üzletben. Kárpótolt viszont a sikerélményt, hogy pár szükséges holmit sikerült megkapni ugyanazon a helyen.
Ezután a könyvesbolt következett, ahol a gyermek remekül érezte magát, nekem annál nehezebb volt egyszerre a választékra és az ő igényeire is figyelni. Vettünk pár mesekönyvet, mert igaz, még csak október van, de a karácsony olyan gyorsan itt lesz, hogy észre sem vesszük, és az utolsó pillanatban utálok ajándékok után rohangálni. Szerencsére, vagy fel sem fogta, vagy azonnal el is felejtette, hogy mi minden került a kosárba. Otthon megelégedett egyetlen könyvvel, amit az üzletben ő választott magának. Cipőt persze nem kaptunk. Végül is nem lehetett minden tökéletes.
Közben újabb pisiszünetek, na és mondanom sem kell, dél körül a gyomrunk is egyre vadabbul kezdett követelőzni, úgyhogy beálltunk a kígyózó sorba, hogy vegyünk pár szelet pizzát, aztán kóvályogtunk még vagy húsz percet, mire sikerült kiszúrnunk egy szabad asztalt.
Minden rendben is volt egészen addig, míg egy harmincas nő mellénk nem került két csemetéjével. A kislány, a három- maximum négy év körüli Vivike azonnal lecsapott a fiunkra, a kor szellemének megfelelve az első pillanattól átvette a kezdeményezést. Azonnali fizikai kontaktusba került gyermekemmel, tapogatta, csapkodta a vállát, a fiam pedig, mint akit egy felhergelt medve támadott meg, kétségbeesetten fogta menekülőre. Mellém kucorodva ebédelt tovább, és értetlenül meredt a kislányra, aki mit sem törődve a kezdeti kudarccal, tovább produkálta magát. Bátyja, egy kb. 8év körüli kisfiú, mint egy bölcs bagoly, szemüvegben, időnként komótosan falatozva utasította rendre a hugicát. Ezt látva azonnal konstatáltam magamban, hogy talán mégsem olyan vészes a szülői nevelés, mint amilyennek az első pillanatban látszott. Megnyugvásom sajnos nem tartott tíz percnél tovább, amikor is az eddig intelligensnek és jól neveltnek tűnő gyermek olyan hangerővel engedte útjára a gyomrából visszakívánkozó levegőt, hogy azt valószínűleg még a harmadik asztalnál is hallani lehetett. Mindezt kissé túlterheltnek és kialvatlannak látszó édesanyjuk ciklikusan ismétlődő, ideges sipákolása tette kerekké, ami valahogy így szólt: „Én esküszöm, megőrülök tőletek! Ha nem hagyjátok abba, azonnal indulunk haza!” A családi idillt figyelve (a legnagyobb akarattal sem lehetett volna kimaradni belőle) büszkén simogattam meg egy szem fiam buksiját, nyugtázva, hogy milyen okosan viselkedik más gyerekekhez képest.
Na de, hogy az én boldogságom se legyen felhőtlen, még aznap kiderült, hogy vagy mi is szarvashibákat követünk el a nevelésben, vagy minden gyerekbe belebújik időnként a kisördög, amit aztán se szép szóval, se fenyítéssel, sőt még enyhe fizikai erőszakkal sem lehet kiűzni belőlük.
Hazafelé indulva, már közel a városhatárhoz a gyermek ugyanis bejelentette, hogy neki bizony kakilnia kell. Nem tehettünk mást, visszafordultunk. Újabb kínlódás a parkolóban, majd egy gyors sprint, és már bent is voltunk a női mosdó egyik fülkéjében, ahol a gyermek leszögezte, hogy ő csak pisil. Igyekeztem meggyőzni, hogy legalább próbálkozzon a nagydologgal, de hajthatatlan volt. Hiába érveltem azzal, hogy még egyszer nem fordulunk vissza, és nem lesz hol megállnunk hazafelé. Egyre ellenségesebb hangnemben ismételgette, hogy ő már pedig nem kakil. Ennek ellenére ráültettem a wc-re, amire olyan visítással reagált, mint akinek a bőrét nyúzzák. Érvelhettem nyugodtan, dühösen, felemelve a hangom, semmi sem hatott. Pár perc múlva, attól tartva, hogy ha a gyámügyet nem is, de egy biztonsági embert a nyakunkra küldenek, végül feladtam a harcot. Gondolom a mosdóknál várakozó hölgyek arckifejezést felesleges ecsetelnem, volt ott a szánalomtól a gyermeket gonosz szülőjétől megmenteni vágyó anyai ösztönig minden. Alig vártam, hogy az ajtón kívülre kerüljünk.
Persze a kocsit a labirintussal is felérő parkolóban sehogy sem sikerült megtalálni, így visszasétáltunk a wc-ig, majd az ott várakozást feladva az épület másik végében lévő bejáratig, reménykedve, hogy a férjem majd csak ránk talál. Egész eddigi életemben nem álltam annyit mozgólépcsőn, mint abban a fél órában, míg a megváltásra vártunk. A gyermek persze élvezte, én meg örültem, hogy sikerül valamivel lekötnöm a figyelmét.
Így zajlott le a mi kis plázakalandunk. Este hatra már otthon is voltunk, ami nem is rossz eredmény, leszámítva, hogy a hazatérést két órával korábbra terveztük. Nem is tudom, vajon miért nem vágyom egyelőre repetára?! J
