Szeptember óta erre a napra vártunk, kínlódva találgattuk, vajon mikor jön el végre?! Napok, hetek, esetleg hónapok kérdése lesz-e a dolog? A reggeli könnyekkel áztatott ébredések, a szívet szaggató, szomorú barnásszürke szempár, a gyerekem összegömbölyödött kis teste, ahogy a Süsüt szorongatva azt suttogja maga elé: „Nincs semmi baj!”… Ugye nem kell magyaráznom?
Hiába tudtam, hogy ez a helyes, itt az idő, hogy a gyerek szocializálódjon az oviban, szüksége van rá, hogy megszokja más apró lények társaságát, önállósuljon kicsit, s megtanulja, hogy létezik élet a szülei és nagyszülei nélkül is, ettől még volt mit feldolgoznom. Bevallom őszintén az első napokban én is a könnyekkel küszködtem, mikor az ölembe kucorodva azt suttogta: „Ugye itt maradsz velem még egy kicsit?”.
Kész rémálom volt minden reggel. Hiába olvastam el, hallgattam meg nem egy szakvéleményt arról, hogy a gyereknek közösségben a helye, s messze nem éli meg a dolgokat annyira nehezen, mint ahogyan az nekünk szülőknek tűnik, ettől még nem tudtam hidegen végignézni, ahogy a gyerekem szorongva, könnyek közt ébred minden reggel, este pedig a meseolvasás után rendszerint az az utolsó kérdése, hogy: „Holnap is kell oviba menni?” Szóval, alig vártuk, hogy végre forduljon a kocka.
Jelentem, tegnap végre megtörtén! Könnyek nélkül indultunk oviba, s délután, amikor érte mentem, fiam üdvözlő szavai hallatán, kis híján hanyatt estem a meglepetéstől: „Anya, várj még egy kicsit, most játszom!” Nem sokon múlt, hogy örömömben még a könnyem is kicsorduljon, meghatottan figyeltem őt az ajtóból, ahogy épít és autót tologat. Többnyire még egyedül játszik, óvatosan közelít a többi gyerekhez, viszont fültanúja lehettem, hogy végre kommunikál.
Beilleszkedés ide vagy oda, kezdeti lelkesedésemet igyekeztem kordában tartani, elvégre ez még csupán egyetlen nap, talán csak a csillagállásnak köszönhető a pozitív változás, jobb kivárni a dolog végét…
Hála az égnek ma reggel is elmaradtak a könnyek, igaz a biztonság kedvéért azért feltette a minden induláskor elhangzó kérdést: „Anya, ugye majd jössz értem?”
Hatalmas kaland az oviba vezető út, pláne az ilyen napokon, mint ez a mai, zuhogó esőben, tócsákat kerülgetve. Mint egy pöttöm kis manó, színes esőkabátba bugyolálva baktatott mellettem, és bölcsen megállapította: „Tegnap este csak csöpögött, ma már szakad.” Majd pár méter után megkérdezte: „Tudod mi van a fenyőfán?”
Mi van a fenyőfán kicsim? – kérdeztem vissza. „Esőcsepp” világosított fel, s ettől a bölcs megállapítástól, ha az ég nem is, az ő kis arca felragyogott, az enyémre pedig egy hatalmas mosoly került. „A medve is a barlangban van” – folytatta komoly tekintettel. „Ő sem szereti az esőt”.
Huncutkodva vetkőzött, a Süsüt lóbálva, magabiztosan sétált végig a folyosón, és minden gond nélkül lépett az osztályterembe. Még csak hátra sem fordult. Én pedig kíváncsian várom a délutánt. Vajon ma is az ajtóban ácsoroghatok, míg befejezi a játékot, vagy mint régen, elém szalad? Bárhogy is legyen, a lényeg, hogy kezdi megszeretni az ovit, s nem tagadom, ez számomra hatalmas megkönnyebbülést jelent. Hiszen a szomorú, könnyáztatta tekinteténél nincs is szívfacsaróbb dolog ezen a világon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: