A hölgy hatvanöt év körüli lehetett, molett, kedves mosolyú. Egyszerre értünk a polchoz, én a zoknik között kotorásztam, ő testszínű szilonharisnyát keresett.
– Mind fekete – jegyezte meg halkan, szinte csak maga elé, és szomorúan megcsóválta a fejét.
Önkéntelenül is felfigyeltem a szavaira, s azonnal a dobozok közé nyúltam, hátha a hátsók között mégis csak akad a néninek való. De hiába kutattuk át mindet, nem jártunk sikerrel.
– Köszönöm a kedvességét – mondta mosolyogva. – Tudja, nekem már nehezemre esik ilyen mélyre hajolni.
Jólesett segíteni. Persze az öröm akkor lett volna teljes, ha előkerül egy doboz testszínű harisnya a feketék közül.
A pénztárnál sorakozva még mindig a néni járt a fejemben, az az őszinte, kicsit talán meglepett, de annál hálásabb tekintet, amivel rám nézett. Gondolataimból egy másik női hang riasztott fel. Egy ötven körüli hölgy szólított meg, aki közvetlenül előttem állt a sorban:
– Látom, csak egy kenyér van a kosarában. Nagyon szívesen magam elé engedem, hogy ne kelljen megvárnia, míg ezt a sok mindent kifizetem – mondta, a saját kosara felé biccentve.
– Köszönöm, nagyon kedves, de csak tessék maradni, ráérek – mosolyogtam vissza.
Más volt aznap az üzlet hangulata. Mintha egy apró angyal szállt volna közénk, s hol az egyikünk, hol a másikunk vállára ereszkedve noszogatott, hogy tegyünk végre valami jót.
Karácsony közeledtével valahogy mindig megenyhül a tél. Olvadni kezd a jég a szívekről, az emberi lélek pedig melegséggel lesz tele, és arra vágyik, hogy adhasson. Kár, hogy csak ilyenkor. Bár ez volna a természetes az év minden napján!
Ezekben a hetekben hamarabb megesik a szívünk a rászorulókon, nagyobb lendülettel adakozunk, segítünk az elesetteken. S bár évi egy-két jó cselekedet még kevés a megváltáshoz, talán némileg könnyíthetünk vele a rossz lelkiismeretünkön, hogy egész évben alig tettünk valami jót. De ne is ezért tegyük! Szeretetből, önzetlenségből, s a vágy hatására, hogy valaki másnak szebb ünnepe legyen, sokkal jobban esik adni.
Hogy átélhesd az önzetlen adományozás örömét, s hogy motiváljak kicsit, javaslom, kattints az alábbi linkre, és nézd meg a videót is.
Bevallom, én magam is nagy hévvel kutattam a szekrényben a cipősdobozokat, vásároltam a belevalót, és egy pillanatig sem éreztem, hogy cserébe bármiről is le kellene mondanom. A tudat, hogy boldoggá tehetek valakit, sokkal többet adott, mint amennyit én magam adni tudtam. Legszívesebben a fél világot becsomagoltam volna. Hogy legalább aznap este, mikor a doboz célba ér, mindenki boldog lehessen. Egyedül erre képtelen lennék. De, ha adok én, adsz Te, ha adunk mindannyian, talán sikerül megközelíteni ezt a célt.
Segítek, hogy segíthess! S csupán annyit kérek cserébe, hogy élj vele. Természetesen a lehetőségeidhez mérten…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: