Lektűr

Az íráskényszer az inkább lélekromboló, mintsem lélekvirágzós kamaszkor első éveiben ütötte fel nálam a fejét. Áldás volt ez, vagy inkább átok? Kicsit ez is, az is.

Tizenhárom sem voltam még, amikor írni kezdtem az: Egy hetedik B. osztály története című művemet. Egy vonalas, iskolai füzetben örökítettem meg kis közösségünk mindennapjait, és már akkor sejteni véltem (ami azóta sem bizonyosodott be), hogy én bizony az írásra születtem.

Később próbálkoztam krimivel, a régmúltban játszódó szerelmes regénnyel (ez már valódi könyvre való anyag volt, aminek hamarosan a folytatása is elkészült), belekezdtem a már említett Lélekvirágzás című regényembe, de harminc év kellett ahhoz, hogy végre összehozzak egy irodalmi Nobel-díjra ugyan még nem alkalmas, de talán már kiadható regényt. Egyetlen próbálkozásomat sem bánom, sokat tanultam általuk. Gyakorlat teszi a mestert mint tudjuk, s ha másra nem is, arra tökéletesen megfeleltek, hogy formáljanak, alakítsanak, letisztultabb stílus felé tereljenek.

Az írás nálam, ahogy már mondtam, kényszeres. Néha hosszabb-rövidebb időre tulajdonosa lehetek annak a kiváltságnak, hogy szavak nélkül tengődjem, hogy ihletre várjak, aztán ismét akkora erővel sodor el, hogy képtelen vagyok a valóság talaján maradni. A gép elé kényszerít, nyugtalanná tesz, gondolatok sokaságával üldöz, míg nem engedek neki. S persze, előbb vagy utóbb engedek. Mert az írás alkotás, és létrehozni valami újat, csodálatos érzés. Még akkor is, ha utólag az írásaimat, verseimet olvasva elképzelni sem tudom, honnét indult, ami végül a papírra került. Ami pedig az alkotás után következik, az maga a beteljesülés, a jóleső elégedettség, minden sejtemet érintő nyugalom.

Tizenöt évesen írtam először novellához hasonló próbálkozásokat, verseket évekkel korábban. Furcsa módon a versek később időszakosan születtek. Mostohagyerekként kezeltem őket, úgy éreztem, prózai megnyilvánulásaim, lírában megtestesülő melléktermékei. A felvidéki lapok lektorai, kritikusai, ahol akkoriban megjelent pár munkám, mind a próza felé tereltek mondván, abban némileg tehetségesebbnek látszom. Fiatal voltam és naiv. Hittem nekik.J

Aztán harminc körül úgy alakult az életem, hogy túlcsordultam lelkileg, időm is akadt bőven, és szomjaztam egy kis szellemi megmérettetésre, így elszántan vágtam bele következő regényembe. Eleinte csak önsegítő céllal. Mindig is jót tett, ha kiírtam magamból, ami túl sok helyet foglalt odabent.

Időközben egyre jobban belelendültem az írásba, élvezni kezdtem, a fantáziám is meglódult, az oldalak pedig egyre csak szaporodtak. Aztán egy napon arra ébredtem, hogy „mesterművem” végéhez értem. Büszke voltam rá. Akkor még biztos voltam benne, hogy valami megismételhetetlenül nagyot alkottam, s hogy ez a kézirat majd meghozza számomra a nagy áttörést.

Pár hónappal később, az élet összehozott valakivel, akinek egy nagyon jó barátja, kellő ismerettel és tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy reálisan értékelni tudja kéziratomat. Izgatottan vártam a véleményét. Hamarosan meg is kaptam. Ez volt az első igazi pofont az élettől, már ami az írást illeti. A bírálat szerint ugyanis irományom csak egy lektűr, azaz szórakoztató irodalom, a legszigorúbb kritikusok  szemében egyszerűen csak ponyva, amihez hasonlót szinte bárki képes összehozni. Kiadhatónak kiadható, de gondolkozzam el, vajon felvállalható-e.

Mondanom sem kell, kiborultam. Pár hétre. Aztán rájöttem, hogy végül is nem az irodalmi Nobel-díjra pályáztam, eddig is tisztában voltam vele, hogy nem kerülök be a halhatatlanok közé. Most így hónapokkal később, egészen más szemmel látom lektűrkémet. Remélhetőleg írok én még ennél jobbat, de kidobni egyszerűen nincsen erőm. Elvégre bármennyire is értéktelen, rengeteg munkám van benne, és mégis csak tőlem, belőlem származik.

Akkoriban biztos voltam benne, hogy soha nem próbálkozom meg a kiadatásával. Mostanában kacérkodom a gondolattal, hogy talán egy találó írói álnév alatt mégis megtehetném. Izgat a gondolata, hogy vajon saját kategóriáján belül megállná-e a helyét.

De valójában mi is a helyzet ezzel a lektűrrel? Tényleg ennyire haszontalan? Szégyenkezni kellene, ha az ember lektűr írására adja a fejét? Felvállalható-e egyáltalán, vagy utána már senki sem venne komolyan, írhatunk akármekkora mesterművet? Ennyire ciki volna a lektűr?

Hiszen néha, egy havas, téli estén a kanapéra kucorodva, vagy nyáron, a tengerparton heverészve, nem is vágyunk másra, csak egy könnyed, szerelmes történetre, amin sírhatunk, nevethetünk.

Természetesen, ha ihletet kívánok meríteni, stílust csiszolni, nem a lektűrhöz nyúlok. Szívesen olvasok szépirodalmi klasszikusokat, csodálkozom rá irigyen remekműveket alkotó írói tehetségekre, s még a kortárs irodalomban is nagy izgalommal és bizalommal merülök el, ha éppen arra alkalmas hangulatban vagyok. Szeretek olyasmit olvasni, amihez még hasonlót sem volnék képes írni.

Ha mégis egy lektűrhöz nyúlok, igyekszem színvonalasat választani, ami stílusával sodor és élénkít, és nem fáraszt agyonhasznált közhelyekkel, szóismétlésekkel, unalmas, semmitmondó párbeszédekkel. Mert egy valóban jó lektűr, mentes ezektől a dolgoktól!

Mondjon bárki bármit, a sok gondolkodásra késztető, nehezen feldolgozható regény közt, időnként tagadhatatlanul jólesik megpihenni egy-egy lektűrnél.

Én személy szerint köszönöm minden „bátor” szerzőnek, aki munkájával ezt lehetővé teszi! J