Az elmúlt napok izgalommal töltötték meg kis családunk életét. A minden ősszel megrendezésre kerülő, pár napig tartó vásár idén ünnepelte harmincadik szülinapját, s ez alkalomból a szervezők igyekeztek különlegessé és emlékezetessé tenni.
Bár a történet már szerdán elkezdődött, számunka a csütörtök volt a felfedezés napja. Vacsora után kézen fogtuk hároméves csemeténket és útra keltünk, hogy meghallgassuk Zsédát. A gyermek lelkesen lépegetett mellettünk, aztán az első körhintát megpillantva rájött, hogy Zsédánál sokkal izgalmasabb dolgok is várhatnak rá az este folyamán. Elbűvölték a villogó, ragyogó csodák, igaz, a hangos, minden egyéb zajt elnyomó zene már kevésbé nyerte el a tetszését. Talán pont ezért, egy kör vonatozás után sikerült rábeszélni, hogy keressük meg a színpadot. Miután megígértük, hogy majd másnap visszatérünk a hintákhoz, és megkapja a vásárfiát is, bólogatva beleegyezett.
Negyedóra várakozás után a telihold lágyan ölelő fényében a gyermek úgy döntött, őt Zséda végérvényesen hidegen hagyja, haza szeretne menni. Próbáltuk meggyőzni, hogy legalább az első pár számot várja meg, mindhiába. Végül családunk egyik tagja feláldozta magát és hazaballagott a poronttyal. Mi maradtunk. Még fél órát várakoztunk mire Zséda a színpadra került, amit egy szál magában valahogy sehogy sem sikerült betöltenie. Elkelt volna pár táncos, ha már a zenekar otthon is maradt…
Másnap délután ismét útra keltünk, ezúttal már az árusok standjait is sikerült megközelítenünk. Gyermekünk egészen addig engedélyezte a nézelődést, míg kb. a tízedik árusnál ki nem választotta a vásárfiát: egy színes, sokdarabos fa vonatot. Ettől kezdve csakis egy dolog jöhetett szóba: természetesen a körhinták. J Vezetett vonatot, láthattuk egy zöld kisautó sofőrjeként, de a legnagyobb élményt végül mégis gyermekkorom búcsús időszakait idéző, magasba emelkedő, háromfejű sárkányai jelentették a számára. „Anya abba a sárkányba üljünk bele!” – kérte csillogó szemmel, és anya hogy is mondhatott volna nemet! Bizalmatlanul méregettem a ténylegesen is legalább húszévesnek kinéző tákolmányt, de nem volt mese, a gyerek sárkányra vágyott, hát bele kellett ülnünk! A hároméves akár egy hős, délcegen ült mellettem, s ugye mondanom sem kell, hogy kettőnk közül nem ő volt az, aki alig várta, hogy a csodás utazásnak mihamarabb vége legyen. A kilátás ugyan lenyűgöző volt odafentről, én mégis sokkal nagyobb mosollyal szálltam ki a sárga színű sárkányból, mint amivel öt perccel előtte beleültem. Megkönnyebbült sóhaj, s már mentem volna is tovább, mikor a fiam lelkendezve megszólalt mellettem: „Anya, a lilába is üljünk bele!” Könyörgő tekintettel néztem a férjemre, de ő csak megrázta a fejét, s inkább magára vállalta a dolog anyagi támogatását, mintsem a kivitelezését. Egyszer élünk, legyen meg a gyermek öröme, egyeztem bele, és ismét végigcsináltam az odafentről kész hőstettnek tűnő akciót. A végére még a kedvem is megjött, kicsit magával ragadott a nosztalgia, fiam ragyogó arcát látva pedig kétségem nem maradt, hogy ezért a mosolyért akárhányszor hajlandó lennék megismételni a dolgot. J
A sárkánynál csak a sült kolbászért lelkesedett aznap este jobban, olyan élvezettel tömte magába az ételt (már otthon a vacsoraasztalnál), mint más gyerek a csokis-lekváros palacsintát. Én pedig aggódva próbáltam visszafogni, nehogy a végén rosszul legyen.
Szombat délelőtt a fiúk ismét célba vették a körhintákat, míg én a lakást vikszoltam. Ezúttal nem csak sárkány, de egy aranyszínű hattyú is a magasba emelte egy szem csemetémet, és apa sem maradt élmények nélkül. A pozitív kezdet tehát adott volt. Az estét nagy izgalommal vártuk mindannyian, itt a vissza nem térő alkalom, Ákos szinte házhoz jön! A gyermek lelkesen kérdezgette, hogy Ákos bácsi ugye elénekli a kisasztal és a nagyasztalt („az egyik vígasztal, a másik marasztal” fordítása gyermekünk értelmezése szerint. Részlet Ákos Szindbád dala c. szerzeményéből). Tudvalevő, hogy családunk nagy része Ákos rajongó, számunkra ez a koncert idén már a harmadik volt a mosonmagyaróvári és pápai turnéállomás után. Gyermekünk a beavatásra készült, bár anno Győrött egy koncertet már végighallgatott a pocakomban.
A szervezés nem kis odafigyelést igényelt. Végül úgy döntöttünk, a csemetét a nagyszülőkre bízzuk. Biztonságos megoldásnak tűnt ez arra az esetre, ha Zséda után Ákos sem nyerné el a tetszését. Így lelkes szüleinek semmiképp sem kell otthagyni a koncertet.
Mint később kiderült, a kisasztalt és nagyasztalt a háromfejű sárkányban ülve hallgatta végig. Ákos ide vagy oda, nála a sárkányok vitték el a pálmát. S bár Ákos dalait minden gond nélkül felismeri a rádióban, úgy tűnik, a három év alatt még nem érett igazi rajongóvá. Sebaj, kamaszkoráig még van idő bőven, csak Ákosunk bírja addig szusszal! J
A koncertet zuhogó esőben, kapucnival a fejünkön csápoltuk végig, sajnos szombatra elfogytak a csillagfényes, teliholdas éjszakák. A képanyagot nézegetve most az egyszer abban reménykedtem, hogy koboldra emlékeztető ábrázatomat nem örökítették meg az utókor számára, s, hogy a múlt heti náthám után az elázás ellenére megúszom a torokgyulladást. Egyik reményem sem vált valóra. Bár a képeken szerencsére csak saját magam számára vagyok felismerhető, a torkom vasárnap estére úgy bedagadt, hogy nyelni is alig bírok.
Kinek – kinek szerencséje szerint jutott ki a vásárfiából. A gyermeknek favonat és háromfejű sárkány, nekem esőáztatta Ákos-élmény és torokgyulladás. S bár Ákosunk egy év múlva valószínűleg kihagyja a 31. vásárt, a sárkányok remélhetőleg jövőre is mosolyt csalnak a fiunk arcára. Vásárfiának pedig számomra ez is tökéletesen megteszi. J